A Duda Éva Társulat az egyik legnevesebb, legsikeresebb kortárs táncegyüttes. Amikor 2019-ben sikerrel pályáztak a Summa Artium Kultúratámogató Magánalap Autonóm Kultúra pályázatán, akkor még nem ilyesmi járt a fejükben, új bemutatójukat tavalyra tervezték. Aztán minden megváltozott.
A Batthyány tér közelében veszteglő Trip hajón tartották a Prizma című új produkció premierjét. A társulat honlapján ezt lehetett a darabról olvasni: „Prizma című legújabb munkánk központi témája a megfordult világkép. Új szemléletre és új gondolkodásra van szükségünk, hiszen a megszokott életünket átírta a pandémia. A bezártság, a távolságtartás, az óvakodás megváltoztatta mindennapjainkat, de legfőképp a szociális életünket, azaz kapcsolatainkat, viszonyrendszereinket. Másképp üdvözöljük egymást, másképp közeledünk egymáshoz, és ez a saját testünkkel való kapcsolatunkat is megváltoztatja. Sokszor magányosabbak leszünk, befelé fordulunk, életünk automatizmusai, rutin cselekedetei ismétlődnek. Ezek a változások mind-mind remek táptalaját képezik drámai és banális helyzeteknek, és most arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk ezt színházi értelemben vizsgálni: mozgásba, formákba ölteni félelmeinket és örömforrásainkat is, hogy tánccá varázsoljuk vágyaink, hiányérzetünk, mindennapos tevékenységeink felnagyított momentumait.”
Ez a szöveg felkeltette érdeklődésemet. Az előadás pedig meg is tartotta, valahogy úgy, ahogy az embert elvarázsolja, ha hazájától nagy távolságban meghívják egy helyi templomba, egy őelőtte ismeretlen vallás szertartására. Hat tetőtől talpig, csillámló fekete anyagba lazán beburkolt színész mozgott előttünk (az arcuk is ugyanezzel az anyaggal volt fedve), mindenkin nagyon élénk, eltérő színű sapka volt. A mozgások kellően elvontak voltak, de a meghirdetett gondolatokra is bőven lehetett asszociálni. De korántsem csak arra. Mintha klasszikus zenei koncerten lettem volna, kezdtem elkalandozni. Biztosan éreztem, hogy ha személyesen jelen lennék, akkor jobban kapcsolódnék az előadáshoz. De akkor is elkalandoznék, talán nem szégyen… nem csak a zene való a lélek röptetésére…
Aztán volt egy nem tervszerűnek tűnő hirtelen elfeketedés. Vagy mégis szándékos volt? Mert egyébként az etűdhatárokat csak a zenék változása jelezte. Halk New Age-szerű zene szólt, volt ebben is valami elidegenítő. Kiakadt a világ, ezt sugallta minden mozdulat. Sokszor lehetett érezni a zavarodott kapcsolattartást és az érintés elhárítását. A koromfekete ruhákra egy idő múlva világoskék fényeket bocsátottak, talán ez jelképezte a dolgok időleges jobbrafordulását. A vége felé megint elkapott a játék intenzitása, tűpontos kidolgozottsága. Aztán hirtelen vége lett.
Miután befejeződött, a személyes jelenlét sajgó hiánya járt át. Eszembe jutott legutóbbi élményem a Millenáris-beli Nemzeti Táncszínház megnyitása után néhány héttel, amikor annyira meg akartam nézni az épületet, hogy egy szabad estére vettem jegyet, szinte vakon. Duda Éváék játszották a Virtus című, az újcirkusz és a kortárs tánc határvidékén billegő, jókedvű, optimista előadásukat. Olyan világban szeretnék élni megint…

(Táncosok és alkotók: Bacsó Gabriella, Dudás Gergely, Füzesi Csongor, Gaál Júlia, Ivanov Gábor, Szilvási Anna. Zene: montázs. Jelmez: Mosolygó Anna. Produkciós asszisztens: Csák Beatrix, Vitárius Orsolya. Fotó: Dömölky Dániel. Produkciós vezető: Huszár Ágnes. Fénytervezés, koncepció, rendezés: Duda Éva.)