Utópia, karnyújtásnyira – nézői elemzés

Székelyhidi E. Johanna, az ELTE BTK doktori hallgatójának írása az UTÓPIA című előadásról.

Duda Éva társulata rögtön párbeszédbe elegyedik a nézővel, amint belépünk az ajtón és elfoglaljuk a helyünket. A színpad üres, de a hiány beszél és válaszra vár: kavargó füst, ismétlődő zene, lámpaoszlopok körben, sehol egy ember. Egy irónikus utópia, mely nem elérhetetlen éden, hanem egy kiábrándult kép, kényelmetlen közelségben.

A kezdőjelenet egy helybe kényszerített, keservesen mozgó táncosok szánandó figuráinak tablója. A mozdulatok, kiáltások fájdalmassága valósnak érződik, és a kiszolgáltatottságuk zsigerig hatol. Bátornak kell lenni egy ilyen nyitányhoz, ami türelmet, figyelmet, befogadást kér a nézőtől. Az elutasítás veszélye kiélezi a helyzetet: meg tudom-e nyitni a szívemet ennek a produkciónak? Hajlandó vagyok-e meghallgatni? El tudom-e fogadni, amit üzen?

A jelmezek adják az első konkrét kapcsolódási pontot: a pólókra festett bordák, szív vagy tüdő a lecsupaszított ember képét mutatják, szinte frankensteini kontextust adva a jelenetnek: természetellenes, fájdalmas születés, ahol nincs jelen édesanya vagy teremtő. Nem kevésbé felkavaró, hogy a táncosok egymás fájdalmára reagálva tudnak csak kiszakadni rögzített pozíciójukból és mintegy világra jönni. Félő tömeggé csődülnek—keserves az igény a kommunikációra, amit az általuk beszélt halandzsa-nyelv még jobban alátámaszt. Az átmeneti diadalokkal együtt is van egy fenyegető disszonancia: ők értik egymást, a közönség viszont nem képes érteni őket.

Félelmük és kiszolgáltatottságuk közösség-formáló erővé válik, mely viszont hamar eltorzul: ahogy a csoport fokozatosan felbátorodik, már csak egyvalaki fél, akit a társaság többi tagja gúnyolni kezd. A játékos cukkolásból harc születik. A táncosok teste közt negatív tér feszül: egyik ütés sem landol. Bár tökéletesen reagálnak egymásra, a köztük vibráló távolság válik hangsúlyossá a klasszikus táncformákban megszokott kontaktpontok helyett.

A harcban élvezetet találnak, a bátorságot bizonyító birkózásból játékos, versenyszerű erőfitogtatás lesz, ami harcművészetté finomodik; majd felfedezik a fegyvereket és velük, elkerülhetetlenül, a háborút. A képzelt ellenség ellen egy tömegben, de mindenki a maga módján viaskodik, és amikor csatarendbe állnak, az ellenség helyét foglalják el: önmagukkal harcoltak volna végig, ember az ember ellen? A történelemből tudjuk, hogy ez történik; hogy a “mi versus ők” harcában a mi és az ők mindig relatív.

A háború rémségeiből nem tud kitörni a Fehér Hölgy (Lőrinc Katalin) és a Tagbaszakadt Férfi (Kálid Artúr) fájdalmas szerelmi története (melyben az őket összekötő piros kötél elszakadt, a hölgy nyakán és a férfi csuklóján lóg), vagy a Bölcs Fiú (Taba Benjamin) epifániája (monológját az óceánok tisztításáról, mely az első pont a darabban, ahol emberi nyelvet hallunk, tánccal némítják el). Ennek a letarolt világnak a romjaira épül fel mai társadalmunk. Egy groteszk divatbemutató vonultatja fel a modern kort, ahol mindenki büszkén fitogtatja a saját egyéni torzulását. A kifacsart tagok, fájdalmas mozgás, ijesztő pofák valami nagyon ősit idéznek meg a modern mellett: a szent indiai táncokra emlékeztet a démonvilág megidézésével. Ezt a visszacsatolást erősíti a Fekete Ruhás Fiú (Weinemer Zénó) visszatérő, keleties kézmozdulata, ami az egyetlen szép, szabad mozgáselemnek tűnik a jelenetben: a kezei madárként szárnyalnak a többiek feje felett.

A magamutogató, selfiző kortárs társadalomkritika talán a legközérthetőbb pont a darabban, de erősít az előadás struktúráján: felhívja a figyelmünket arra, hogy mindig számít, mi történik a színpad szélén, ki nem táncol a többiekkel, ki nem vonja be magát a közösségi önimádatba; a párhuzam kézenfekvő, de nem kevésbé hatásos.

Felcsendül egy művészeti medley, ahol a karakterek rockoperák, revük és operák ismerős szólamaira táncolnak. A fergeteges, parádés számok, és a klasszikus dallamok egyaránt képtelenek reagálni arra a folyamatra, ami idáig lezajlott a szemünk előtt, genezistől a háborúkig. A művészet megbukni látszik, a tudományt félresöprik a diszkó kedvéért, és a vallás csak egy slágeres visszhang.

Remény csillan, amikor egy táncos (Rácz Réka) reagálni kezd Dido áriájára. Olyan, mintha a saját teste ellen táncolna: a mozdulatok könyörögve próbálnak széppé válni, de már (még mindig?) képtelenek a szépség megjelenítésére. A reménykeresés központi elem lesz, ahogy előbb egy-egy karakter vonódik a lámpafények bűvkörébe (először figyelve fel saját környezetükre), majd többen próbálják elérni a fényt: igyekezetükben viszont a lámpaoszlopokat kidöntik, és a fény kihuny. Talán elég emlékezniük a fényre, hinni benne vagy reménykedni érte; talán nem kell megtalálniuk az utópiát, de a keresését sosem szabad feladniuk, bármennyi dolog is próbálja elterelni a figyelmüket.

A történetnek teljes blackout-tal van vége: egy teremtéstörténet negatívja—“kezdetben volt a sötétség,” és még mindig sötét van. A néző küldetéssel távozik: keresd a fényt.