A recenzens nem mehet el az alkotó Duda Éva erős témafelütése mellett: „A mi társadalmunk semmiféle halálkultúrával nem rendelkezik: a veszteséget nem tudjuk kezelni, tehát a szőnyeg alá söpörjük. Ha valaki meghal, az idő egy pillanatra megáll, majd hirtelen újraindul, de nem történik semmi lényeges. Azon is sokat töprengtem, hogy az a gyógyíthatatlan beteg, aki hirtelen szembesül életideje végességével, miért változtatja meg gyökeresen az életét. Miért kezd kibékülni, megoldani, lezárni? És miért nem tudunk úgy élni, hogy ennek ne így, ilyen áron kelljen megtörténnie?”

Ha a haláltéma felől nézzük az előadást, rögtön adódik kapaszkodó: a színpad egyik teljes átlójában hatalmas pálcikaember fekszik, testét a fekete színpadon fehér szigetelőszalag-csíkok alkotják. Sematikus figura, keze-lába szétvetve, s bár nincs körberajzolva, mégis egy baleseti helyszínelés áldozatát juttatja eszembe. Ez a kiindulópont – de a darab lényegesen tovább megy a hasonlóan frappáns, ám sematikus megfogalmazásoknál.
A földön fekvő, a teret uraló pálcikaember attól válik izgalmassá, ahogyan a színpadon „él”: a lámpák szokatlanul vékonyra metszett fénycsíkjai csak a test vonalait világítják meg, előbb egy-egy „testrészét”, majd kirajzolódik a sejtelmes alak. Ez és a hasonlóan igényes, kreatív vizuális, szcenikai ötletek szervezik az egész előadást, és egyik legnagyobb erényévé válnak.
Duda Éva kétrészes táncművet alkotott; amennyire különbözik egymástól a két rész, annyira szorosan össze is kapcsolja a karakteres látvány, a mozgásvilág és a zenehasználat. Az első rész az alkotó tavasszal Trans címmel a Fringe Fesztiválon díjat nyert szólójának továbbgondolt, kiérlelt változata. A második, többszereplős rész az első inverze: ugyanarra a témára-időre-gondolatra néz vissza, a fekete-fehér filmszalag negatívjának túlsó oldaláról. Vagy inkább az előhívás után.
Fekete tér, hosszú fehér ruha, a földön az óriási fehér alak, fehéren alázuhanó kötelek. Zaklatottan pulzáló, össze-összegerjedő hangerdő. A köteleken túl az előrehajló, összecsukló test imbolyog, próbál egyensúlyt találni, karjaival szárnyakként keresi a levegő áramlatait, öntudatlanul, vakon tapogatja ki a világot maga körül. Éled. Vagy most lépi át a túlsó határt? Terét, színpadi létét a jelen kozmosz egyetlen viszonyítási pontja, a földön elterülő rajz-alak jelöli ki. Ô maga az ott a földön? Vagy valaki más, aki már nincs? Egy biztos: a fehér ruhás táncosnő magában van. Kozmikusan egyedül. Végigjárja a rajzolt test minden pontját, szigorúan a vonalak mentén, mint egy kötéltáncos, le nem tér a biztonságos fényútról. Megrögzötten követi a nyílegyenes csíkokat: a lábszárat, a combot, a gerincet, a karokat. Felerősödik egy újabb képzet: a szögletes-vonalas emberrajz talán ősi természeti kultúrák kései lenyomata, amelyekben titokzatos, mitikus erejű, talán termékenységi jelképek lehettek az efféle, gigantikus méretű ábrázolások. Duda Éva meditatív, mélységet rejtő, de folyton meg-megtörő mozdulatai lefelé húznak, mindig az alak szigorú és kemény egyeneseire koncentrálnak. Innen merít erőt, innen remél formát magának, mozdulatainak. Minden ehhez a furcsa figurához viszonyul. Pontosabban a hiányához, az itt-nem-létéhez. Az előadás úgy képes megidézni valami misztikus és ősi hangulatot, hogy közben egyáltalán nem hangsúlyozza túl ennek jelentőségét.
Az egyetlen jelen-lévőt láthatatlan társak veszik körül: alakok a képzeletéből vagy még inkább a múltjából. Viszonyulások, hangulatok, kapcsolatok villannak fel újra, utoljára (abban a bizonyos halál előtti utolsó pillanatban?) pásztázva végig saját kivetített testét (életét?). Beteljesült vagy csak képzelt emlékek és pillanatok. Szellemkép marad azonban mind, hisz a figura egymaga éli meg, játssza újra társas történeteit. A láthatatlan alakok által megidézett képfoszlányokat is szigorúan köti a tér: két-két testrész-csík által határolt, élesen metszett, szabálytalan fénysokszög jelöli ki határaikat. Az egyikben gyengébb és esendőbb a figura, máshol dinamikus és erőtől duzzadó, a gerinc mentén, mint manöken a kifutón, magabiztos és elegáns, megint máshol óvatosan bolyongó, vagy állatiasan, védekezve vergődő. Csúcspontjára a fejben (a legkisebb, zárt, háromszög alakú térrészben) fut ki: kirobbanó feszültség, elszánt küzdelem emlékképe tör fel.
Duda Éva a megfelelő dramaturgiai ponton vált hangot (és főleg fényt). Az absztrakcióból egy bárjelenetben hús-vér nővé vedlik át: kicsípi magát, odaképzelt partnerével tangózik. Humorral és iróniával játssza el a jelenetet kísérő dal szövegét, az egyszerű és szerelmes lányka bájos és derűs csetlés-botlását. A kép a meleg szórt fénytől kiszínesedik, a tér éles szegletei, korlátai elmosódnak: az alak szabadon táncol, nem foglya a rajzolt testnek – a koreográfus enged fellélegezni. Aztán utcazaj autókkal, járókelőkkel és aluljárókban recsegő táskarádióval, ő maga koldussá görnyed, kér, követel – az élettől?, a haláltól? A mentőautó szirénája kimúló szívhangba fúl.

A második rész: az előhívott kép. Mindenki látszik rajta, csak épp ő nem. Vagy mégis: üresen maradt helye az egyik sarokban fekete szigetelőszalaggal van (most valóban) körülrajzolva. Nem óriásként, csak életnagyságban. Bizarrul hangzik, de ez az ábrázolás életszerűbb az előző rajznál. Vizuálisan minden megfordul: tágas és fehér tér, nyolc táncos feketében. Fekete a kötélfüggöny – az átjáró – is. Mindannyian előle indulnak, mögé érkeznek. Kirajzolódik és kitáncolódik az összes viszony és kapcsolat, ami az első részben még csak idea volt. Testet ölt a környezet, csak épp az „én” hiányzik. Keresés, egymásra találás, veszteség, érzelmi felbolydulás villan fel, de mint az első részben, itt is megmaradnak hangulatoknak, mozaikos képkockáknak – nem szervesülnek történetté. A táncokban gyakran a szóló mozdulatfoszlányai tükröződnek vissza, és zeneileg is az első rész ismétlődik meg, csak a hangsúlyok, a súlypontok esnek máshová. A buta dalocskából itt is humoros jelenet lesz, de ezúttal nem táncban megfogalmazva, hanem unalomig hallott ismerkedő párbeszédpanelekben, melyek kiragadott közhelyességükben mulatságosak, különösen az, amelyikben valaki a körberajzolt ott sem lévővel szervez épp randit. Az egyik legköltőibb és legemlékezetesebb, többször visszatérő kép, amint a párok egymást ölelik, de az ölelés nyitva marad: a karok nem fonódnak a másik válla köré. Lebegő, szárnyaló, vakon imbolygó fura testekké forrnak össze.
Az előadás fontos kulcsa a humor, az irónia és a keresetlen szellemesség: ott bujkál a táncokban, a zene felhasználásában, a szcenikai megoldásokban. Oldottá, élvezetessé, fesztelenné – de nem súlytalanná! – teszi a játékot. Frissen tartja. Duda Éva nem engedi pátoszos, önmagától meghatott, emelkedett regiszterbe csúszni darabját. „Ha valaki meghal, az idő egy pillanatra megáll, majd hirtelen újraindul, de nem történik semmi lényeges.” És valóban: amikor azt hisszük, vége (mert az első részből ismert zenei tételek végére értünk, s a már ismerős koldusok is eldőlnek csendben), egy hosszabb pillanatnyi sötét után a koreográfus megtoldja művét egy egészen új tétellel: szándékoltan állírába, giccsbe futtatja az előadást. Árad a klasszikus muzsika a derengő, kékben úszó színpadon, a lányok közhelyesen-szépen hajlongnak, a fiúk pedig a kötélfüggöny mögötti sejtelmes félhomályban lassított felvételű legényesbe kezdenek – többszörösen idézőjelbe téve a szentimentalizmust, amit a halál (utáni lét) külsőséges színpadi megjelenítéseiből már unásig ismerünk. Duda Éva mindezt szigorú és következetes öniróniával eltartja magától (és tőlünk) – miközben mégiscsak felskiccel valami nagyon fontosat a halálról: a kötelek mögött táncolt legényesből (egy archaikus világ bizonytalanul a mára vetülő árnyékából) kilépő fiúk visszajönnek a kötél-átjárón, és magukra csavarva-emelve a lányokat, magukkal viszik őket, vissza, túlra.
Kígyóznak az ébredő gondolatok, számtalan asszociációt indít el az előadás – sok kérdést tesz fel, de válaszokat nem ad, nem adhat. Hangulati gazdagságával, utalásaival mégis érzékelteti, sugallja: manapság nem vagyunk képesek feldolgozni a halál élményét. Átlépünk rajta, elsiklunk felette, a földi lét és a túlvilág kapcsolata nem kerül a helyére, nem fogalmazódik meg, mint azokban a kultúrákban, amelyekben az emberek még nem távolodtak el a vallási, mitológiai gyökerektől, hagyományoktól. A kötél-gyökerek – talán a világokat összekapcsoló égig érő fa gyökerei – ott lógnak a térben, de alig veszünk róluk tudomást: kerülgetjük őket, nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzájuk.

„INVERZ”
(MU Színház)
ZENESZERZÔ: Kunert Péter. ZENEI SZERKESZTÔ: Kovács Krisztián. JELMEZ: Túri Erzsébet. VILÁGÍTÁS: Payer Ferenc. DESIGN: Deák Balázs. VIDEÓ: Molnár Zoltán. DÍSZLET-KOREOGRÁFIA: Duda Éva.
ELŐADÓK: Duda Éva, Domonkos Flóra, Gresó Nikoletta, Mészáros Zizi, Rakotomalala Myriam, Eller Gusztáv, Feith Zoltán, Széchenyi Krisztián, Kárpát Attila.

[Show as slideshow]

[View with PicLens]

Népszabadság • Halász Tamás   • 2003. június 3.

Szabó Csongor, az előadás remek és remekül választott főszereplője törékeny, de törhetetlen, felnőtt, mégis kisfiú, aki egy-egy apró fintort leszámítva ugyanazzal a kiszámíthatatlanul ártatlan arccal játssza végig szerepét.
Az előadás kezdetén vaksötétből finom fényekben és füstben bontakozik ki a történet mind a hét alakja. A táncosok egy-egy hintán ülnek élettelenül lógó végtagokkal, magasan a színpad fölött, mint egy bábszínházi raktárban. Az egyforma ágyékkötős alakok földre kászálódnak, és letelepedve hosszasan csak a hátukat mutatják. A görnyedt, magukba zárt, izmaikkal szépen játszó táncostestek Magdalena Abakanowicz lengyel szobrász rémisztő és szomorú, csoportban is magányos szoboralakjait idézik. Az embriópózból kinyíló szereplők egyszerre áttetsző, tapadós, csúf esőkabátokban állnak előttünk. Kiválik közülük a Bolyongó, a törékeny fiú, hogy útjára induljon a kozmikus embervilágban.
A színpad hátsó fala hatalmas, fekete sajtra emlékeztet. A magas, ferde felületen szétszórtan különböző méretű lukak sorakoznak: hátulról fényt kapva világító bolygók, az égbolt apró csillagai máskor a magasba kapaszkodó táncosoknak nyújtanak fogást. A falhoz simulva jön a Bolyongó első látogatója, a nő. Mészáros Zizi konok, rettenthetetlen, mégis sutácska csábítót játszik. Társa, mint egy éretlen kamasz, nem tud mit kezdeni vele. Kettejük izgalmas, szenvedélyes és groteszk játéka egy újabb figura feltűntével zárul: Hámor József ördögi alakja erőszakot hoz, és különös, szenvedélyes játék hevét. A Bolyongó és a támadó kettősében szép gyengédség és nyers, oktalan brutalitás keveredik. Aztán csábító nők kara (Gresó Nikolett, Kulcsár Vajda Enikő, Rakotomalala Myriam) bukkan fel: a buja, igéző táncosok fríz alakjaiként, a falhoz tapadva kelletik magukat. Megrohanják aztán, birtokba próbálják venni a magányos fiút. Az öt jövevény játszika Bolyongóval, érthetetlen, felesleges játszmákba próbálják őt belekényszeríteni, sikertelenül. Számító, mohó, erőszakos alakjaik talán az eredeti mű negatív figuráiból, a hiúból, az iszákosból, az üzletemberből gyúrattak – de megjegyzendő: az “eredeti” műben, Saint-Exupérynél nőalakokat hiába keresünk. Mindenesetre Duda Éva kis hercege ugyanolyan naiv okossággal szemléli őket.
A Bolyongó társat egy újabb érkezőben lel: a vörösbe öltözött fiatal férfi talán a rózsa, talán a róka: bölcs, aki figyel, vigyáz rá, ameddig képes erre. Fosztó András játszótárs és mester, nyugalmas erejű jógifigura. Elzavarja a magányos mellől annak támadóit, az akaratos, fura bábokat, akik a palánk mögé kerülve, annak lyukain dugdossák ki izgatottan kalimpáló karjaikat. A szép képben mintha a semmiben lebegnének a test nélkül rángatózó kezek. A rejtőzködők aztán kikukucskálnak a kerek nyílásokon: a bolygóknak torz arcuk lesz, mint a Holdnak a százéves, mókás némafilmben. Az újra előbukkanó, legyűrhetetlen többség magával rántja aztán a barátot. A Bolyongó utoljára rövid táncot lejt korábbi, gyengéd támadójával, majd finom, éles fény alatt találja magát. Fentről homok kezd szitálni: a fiú teste görcsbe rándul, a földre taszítja, betemeti őt az aláhulló csillagpor, a pár maréknyi sivatag. Duda Éva aktualizáló adaptációja, szentimentalizmussal itt-ott finoman, vállaltan kacérkodó, tehetséggel készített táncjátéka a finom mélabú mellett a mozdulat sokoldalú szépségével okoz kellemes meglepetést.

bolyongo.gif

◄ Back

Next ►

Picture 1 of 4