Szinte táncos – majdnem színész – Interjú a Bál táncosaival

Március 15-én debütált a grazi Schauspielhaus és a Szputnyik Hajózási Társaság hatodik közös produkciója, a Bál. Az előadást Bodó Viktor rendezte, a koreográfiát Duda Éva készítette, és a társulat két táncosa, Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán is részt vett a darab létrehozásában. A próbafolyamatról, a színészekkel való közös munkáról, színészi és táncos feladatok kombinálásáról kérdeztük őket.
das_ballhaus_ea_01_foto_domolky_daniel_WEBlogo_003
Róbert Júlia és Bodó Viktor Bál-adaptációja – az eredetihez hasonlóan – egy közel negyven oldalas akcióleírásra épülő, szöveg nélküli előadás. Hogyan kezdtetek el ezzel a különleges anyaggal dolgozni? Hogy nézett ki mondjuk egy olvasópróba?
Simkó Beatrix: Nem gondolom, hogy nagyon más lett volna, mint egy megszokott olvasópróba. Viktor felolvasta a forgatókönyvet, pontosabban akcióleírást, majd rögtön másnap már a jelenetek alapján kezdtünk el próbálni.

Grecsó Zoltán: A történelmi korok egyértelműen meghatározták, hol lehetnek táncok és hol kevésbé. Ez alapján dőlt el, hogy épp azt az aktuális próbát Éva vagy Viktor vezeti. Párhuzamosan dolgoztak, jellemzően délelőtt Éva, délután Viktor. Amíg a színészi játékra épülő jelenetekből elkészűlt akár tíz perc is egy délután alatt, addig egy koreográfia két perce is kitölthetett egy délelőtti próbát – a táncra sajnos jellemző, hogy időigényesebb a megalkotása.

SB: Pont emiatt Viktor és az egész csapat fontosnak tartotta, hogy minden nap tréningezzünk és a tréninget követően a már kész, bonyolultabb tánclépéseket mindig megismételjük.

Rajtatok kívül nincs más profi táncos a csapatban. Mennyire épül rátok egy-egy táncosabb rész?
GZ: Trishának van egy gyönyörű tangó kvartettje, ami egyértelműen rá épül, nekem is van egy szólóm a Monarchia-jelenet végén. Tehát előfordul, de nem erre éleződik ki, és ha jól tudom, az osztrák kritikák is azt kiemelik ki, hogy elég jól sikerült homogenizálni a csapatot: nem lehet megmondani, hogy ki a színész és ki a táncos. Ez nagyon pozitív kritika a színészek számára, de úgy gondolom, pozitív ránk nézve is.

Mennyire kellett „trükközni”, hogy úgymond észrevétlen tudjatok maradni – azaz ne tűnjön fel mellettetek, hogy a többiek nem hivatásos táncosok?
SB: A koreográfia tudatosan alkalmazkodik a színészek tudásához és adottságaikhoz, nem állítja őket olyan kihívások elé, melyeket ne tudnának teljesíteni.

GZ: Nagyon szépen dolgoztak, egy szavunk sem lehetett, de valóban, a koreográfiák ritmusa és bravúrossága is arra épült, hogy a színészek mire képesek és mit tudnak reprodukálni. De ugyanez visszafelé is igaz: Viktor részéről nagyon türelmes és toleráns munka zajlott velünk, nem kezelt minket másképp.

SB: Szinte minden jelenetben benne vagyunk Zolival, és Viktor mindig annyi instrukciót adott, amennyit ő szükségesnek tartott. Többször megéltem azt, hogy három-négy dolgot mondott, amit fontosnak gondolt a karakter szempontjából, és utána magamra hagyott, ugyanúgy, ahogy a színészeit is magára hagyta. Számomra ez kihívás volt, hogy kevés instrukcióból mit tudok kihozni. Ez végigkísérte a próbafolyamatot, hogy hagyott minket létezni; számomra ez nagy feladat és jó tanulási folyamat volt ahhoz, hogy megérezzem, hogyan kell bizonyos jelenetekben máshogy jelen lenni, nem úgy, mint egy táncszínpadon.

GZ: Sokat tanultunk a kollégáinktól arról, milyen pontosan megrajzolható egy karakter, ami aztán korokon átívelően mindig hasonló jegyekkel tér vissza: ezért lehetnek emlékezetesek. Nagyon jó volt ezt megtapasztalni, és ahogy az előadások telnek, azt érzem, hogy mi is ebbe az irányba haladunk. Egyre otthonosabban mozgunk a jelenetekben, és így részletgazdagabb lehet a játékunk.
das_ballhaus_ea_01_foto_domolky_daniel_WEBlogo_004
Mennyire kezelték az alkotók lazán ezt a partitúrát? Mennyit alakult, mennyit kellett változtatni?
SB: Nem kellett változtatni, hanem adta magát, hogy változzon. A szereposztásban is voltak rugalmasságok, pont a koreográfia szempontjából. De ez természetes, hogy megíródnak jelenetek, amikre aztán nincsen szükség, vagy hozzáíródnak újak, amikről kiderül, hogy szükség van rájuk, akár a történetmesélés szempontjából.

GZ: Viktor nagyon határozott tollvonásokkal húzott ki jeleneteket. Volt olyan, amit nagyon nehezen viseltünk, mert nagyon megszerettük már és kötődtünk hozzájuk. Ezeket egy laza mozdulattal a kukába helyezte. Utólag, ahogy végigkövettem az egész előadás ívét, érzem azt, hogy mennyire szükség volt ezekre a nyesésekre. Van egy jelenet, aminek a végén elhangzik egy „Zsuzsa!” kiáltás. Erre korábban egy egész jelenet épült. Végül a megmaradt jelenetben erre a kiáltásra indul a zene, mert a pincérfiú végre megtalálja Zsuzsát, akit az egész előző – kihúzott – jelenetben keresett. A kihúzott jelenetben ő volt az az igazi problémás táncversenyző, akinek nem jön el a párja, és folyton fut a zsűrihez, hogy „De a Zsuzsa még nincs itt!”, és mindig csak annyit hallunk a dialógból, hogy „Zsuzsa! Zsuzsa!”. Ez elképesztően vicces volt, könnyesre nevettük magunkat ezen a részen. Ez a táncversenyes jelenet viszont a kukába került. Aztán az electro swing, a mai kor tánca kezdődik úgy, hogy a pincérfiú kinyitja a liftajtót, és végre ott áll a nő, erre ő csak annyit mond, hogy „ZSUZSA!”, aztán becsukódik az ajtó és indul a zene. Ez így már egy belső, saját történetté vált, de miért is ne történne mindez a saját magunk szórakoztatására is? Ezért benne maradt. A kihúzott rész helyett pedig Tóth Péter táncol egy szólót, aminek elképesztő sikere van.
Gondolom Viktortól tudatos döntés is volt, hagyta, hogy mozogjanak bennetek ezek a belsős poénok. Úgy lehet ezt az anyagot igazán összefogni, ha minden karakternek belül végig fut a saját története. Ő egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy „minden szereplőnek egy folyamatos belső monológ kell, hogy menjen a fejében, mert sokszor a néma akciók mögött egész történetek állnak”.

GZ: Ettől rajzolódik ki, hogy mi, mint karakterek, milyenek is vagyunk valójában: és mi mindig ugyanolyanok vagyunk. Attól nagyon vicces, hogy a korok változnak, de az emberek nem, a személyiségjegyek állandósága mutatja ezt a korokon átívelő, groteszk jellegét az emberi létnek.

SB: Ettől egyszerre vicces és furcsa. És ezek az egyformaságok végig tényleg nagyon szépen megjelennek, akár egy gesztus vagy egy mozdulat erejéig. Amit látunk, mondjuk a darab legelején, az húsz perc múlva megjelenik egy másik korban, ugyanaz a gesztus más jelmezben, ugyanattól a karaktertől vagy ugyanattól a személytől látható, aztán később megint visszatér, vagy akár csatlakozik egy másik karakterhez.

Az alkotófolyamat során alkalmatok nyílt osztrák és magyar színészekkel is együtt dolgozni, egymás mellett látni őket. Mennyire volt más a munkamódszerük? Megfogható a különbség?
SB: Abszolút. Én a próbafolyamat során éreztem főként a különbséget: voltak, akik teljesen más megközelítéssel dolgoztak, másfajta „iskolából” közelítették meg az adott jelenetet. Ez a tapasztalat nagyon hasznos volt számomra azzal kapcsolatban, hogyan formáljunk meg egy-egy karaktert, mit jelent az, hogy jelenlét, melyik megközelítéssel tudok jobban azonosulni, melyik segít nekem abban, hogy én hogyan viselkedjek az adott jelenetben.

GZ: Ugyanakkor a végén azt éreztem, hogy szépen egybeolvad a kétfajta színészi játék. Láttuk előtte a színészeket más darabokban játszani, és jó volt látni, hogy a mi előadásunkban egészen más arcukat hozták.

Az interjút készítette: Kiss Orsolya