Interjú Varga Csabával!

A MU Színházban december 8-án és 9-én kerül bemutatásra a Duda Éva Társulat legújabb dupla estje, mely a Neuropean címet kapta. A társulat ezúttal két fiatal feltörekvő koreográfust kért fel két új kreáció létrehozására: a hazai és európai kortárstánc életben már jól ismert Varga Csabát, illetve Quan Bui Ngoc-ot, vietnámi-belga táncművészt, aki a ’Les Ballets C de la B’ világhírű belga táncegyüttes kiemelkedő tagja.

Hogy lesz egy balatonalmádi sportaerobik bajnokból jól ismert/elismert kortárs táncművész? Mi vezetett téged idáig, milyen hatások értek, ami miatt ezt a pályát választottad?

Röviden a mozgás szeretete illetve a szerencse.
Gyerekkorom óta élveztem sportolni, mozogni, és bár az aerobikon kívül nem voltam kiemelkedő tehetség egyikben sem, azért jó ideig nem hagytam fel a kosárlabdával és az atlétikával. Sokáig aerobik-edző akartam lenni, de amikor nem vettek fel a TF-re, egy volt osztálytársam rábeszélt, hogy próbáljunk szerencsét a veszprémi Petőfi Színház táncos felvételijén. Itt találkoztam először kortárstánccal, ami akkor nem nyűgözött le annyira, de örültem, hogy van munkám, és mivel távol állt tőlem ez a modern alapú mozgásvilág, nagy kihívást jelentett megbírkózni a koreográfiával. A tánckar egyik tagja ajánlotta nekem a Budapest Tánciskolát, ahova felvettek a következő évben, és ahol már olyan stílusokat is tanultam, amikben jobban ki tudtam bontakozni. Mindig nagyon fontos volt a közeg minősége, energiája számomra, és itt éreztem azt először az embereken, hogy szeretnek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

A táncos szerepét már jól ismered, dolgoztál együtt a Hodworks-szel, a Tünet Együttessel, Fülöp Lászlóval, Mészáros Mátéval, Eléonore Valére Lachky-val, Anton Lachky-val, a Kubilai Khan Investigations-zel, Kaori Itoval, Hiroaki Umeda-val illetve a svájci Company Linga-val. Azonban a koreografálás még új terep számodra, hogyan élted meg ezt a szerepváltozást?

Szerencsére volt már egy “tesztköröm”, ugyanis két éve a győri táncművészeti végzőseinek készítettem egy rövid vizsgadarabot, ami persze más tészta, mint egy profi társulattal dolgozni, de mégis gazdagodtam tapasztalatokkal és ötletekkel. Ennek ellenére nehéz volt a koreográfus szerepében lenni. Amikor táncosként, alkotótársként vagyunk jelen egy kreációban, akkor is sokat ötletelünk, javaslunk, gyártunk, de sokszor lehetünk teljesen passzívak is, mert nem nekünk kell döntést hozni, az a koreográfus dolga. Ehhez nem mindig vagyok felkészülve eléggé. Minden próba minden percében magabiztosnak kellene lennem, tudnom kéne, hogy mit és hogyan akarok, de ez nem mindig sikerül.

Milyen különbség van a lelki/testi felkészülésben mikor egy új darabot próbálsz táncosként és milyen, mikor egy saját darabot készítesz? Van valamilyen különleges módszer, akár „szertartás” amit alkalmazol az egyik, illetve a másik esetben?
Természetesen teljesen más a kettő.
Pontosan a testi és a lelki a kulcsszó. Táncosként sokszor nem tudom, mire számítsak azon kívül, hogy mozognom kell, ezért a legalapvetőbb dolog, amivel felkészülök, hogy jól bemelegítek. Koreográfusként van, hogy nem is kell bemelegíteni, viszont annál többet kell agyalni. Én legtöbbször napközben nem tudok eléggé koncentrálni, ezért közvetlenül elalvás előtt pörgök a darabon: hallgatom a zenét, és próbálom vizualizálni, amit látni szeretnék. Vagy a próbákon felvett videókat nézem, és elképzelem, hogy folytatódhatna.

Munkakapcsolaton kívül közös iskolai évek, baráti szálak kötnek össze a Társulat tagjaival. Mit gondolsz, ez nehezítő vagy épp könnyítő tényező volt a kreáció szempontjából? Megosztanál velünk egy vicces sztorit, ami a kreáció alatt történt (ha van ilyen, és nem csak sírtatok a próbákon)?
Igen, mindegyik táncos jó barátom, bár van, akit már tíz éve, és van, akit csak tavaly óta ismerek.
Mindkét effektust érzékeltem:
Ez a próbafolyamat nagyon fizikális, és kimerítő. Emellett minden táncos megannyi más projektben is részt vesz, néha vannak sérülések és magánéleti problémák, szóval elkerülhetetlen, hogy egy ponton ne úgy nézzenek ki, mint akik azonnal össze fognak esni. Ilyenkor, mivel tudom, milyen ez az állapot, nehéz kitalálni, mivel motiválhatnám őket, ezért sokszor megengedek kicsivel több pihenőt, vagy, hogy csak markírozzanak. Végül persze ők szólnak rám, hogy ilyenkor nincs mit tenni, csak csinálni kell, és hogy engem ne érdekeljen, hogy kinek mije fáj, ez a munkájuk, megoldják…
Másrészről a kommunikációban nem voltak olyan gátak, amik egy teljesen ismeretlen csoporttal való találkozásnál biztosan jelentkeznének az elején. A hangulat, még ha nincs is mindenki a toppon reggel, általában az ebédszünet után mindig pozitívvá fokozódik, ami rengeteget segít a munka előre menetelében. Sokszor persze el tudunk nevetgélni anélkül, hogy észrevennénk, hogy megy az idő, de azt hiszem mindig megtaláljuk az észszerű határokat.

Sok tapasztalatod van már tanítás terén is az International Dance Week Budapest egyik rezidens tanáraként. Volt olyan módszer, amit ebből merítve vittél át és alkalmaztál a koreografálásban? Ha ezután felkérnek egy újabb kreációra, változtatnál a munkamódszereden?
Csak a mozdulatok kivitelezésével kapcsolatban kínálok párszor segítséget nekik, technikai korrekciók, ötletek révén. De mindegyikőjük kiforrott, technikás táncos, nem kell tanárbácsiskodnom. A munkamódszert maga a koncepció alakítja ki, szóval szerintem új koncepció, új módszer.

Mi inspirált téged ennek a darabnak a létrehozásában? A mozgásanyag inkább improvizáción alapszik vagy pedig lekötött mozdulatok jellemzik? Megtervezted előre, hogy mit szeretnél viszont látni a darabodban, vagy pedig hagytad, hogy kialakuljon?
A mozgásanyag 95 százaléka fix, a többi improvizáció. Bemelegítés után mindig a terem egyik végéből a másikba haladva tréningezem őket az óráimon is használt improvizációs feladatokkal. Ez csak ahhoz szükséges, hogy behatároljunk egyfajta mozgásvilágot, illetve hogy még jobban bemelegedjenek. Ezen kívül azért is fontos az improvizáció, mert általában izgalmasabb formák, kapcsolódások születnek belőle, mintha egymás után kigondolunk egy-egy mozdulatot, és megpróbáljuk összekötni őket. Ehelyett azt kérem tőlük, hogy próbálják reprodukálni, ami rögtönzés útján született, és ha megvan, táncolják el újra, és folytassák. Majd jegyezzék meg azt is, és újra és újra, így tovább. Részben megterveztem, de hagytam is, hogy magától alakuljon a darab. A koncepció elég szilárd, és ahhoz tartom is magam, azon belül viszont a táncosok kreativitása alakítja az útvonalat.

Mit jelent a cím, és miért ezt a címet kapta az előadás?

A helix, azaz csavarvonal egy térgörbe: spirál egy henger felszínén.
Pl. a dns lánc egy dupla hélix. A vortex, azaz az örvény pedig egy önmagába vesző, összeszűkülő hélix (kúpos csavarvonal).
Pár hét után készen voltunk 10-15 percnyi anyaggal. Nem különböző részeket kreáltunk, majd összeollóztuk, hanem az elejétől haladtunk a vége felé. Tehát, amikor először eltáncolták az első felét, számomra teljesen egyértelművé vált, hogy a darab szól valamiről, és az is, hogy mi a mondanivalója, annak ellenére, hogy nem terveztem beszélni semmiről. De ez az én személyes olvasatom, amivel nem szeretném befolyásolni az érdeklődők kreatív intelligenciáját. A cím tehát azt tükrözi elég absztraktan, amit én látok bele. Igazából nagyon örülnék, ha a premieren mindenki hagyna a székén egy papírt a saját címverziójával.

Mire számítson a közönség hangzásban illetve látványban? (zene, fény)
A fény teljesen egyszerű lesz. Kicsit posztapokaliptikus hangulatot szeretnék sugározni.
Adrian Newgent, holland zeneszerző barátom készíti az elektronikus talpalávalót. A zene csakúgy, mint a mozgás a teljes lassúságból emelkedik a psytrance stílusban ismeretes őrült tempók felé.

Láttátok már egymás darabját a próbafolyamat során? (Quanra gondolok.)
Igen. A Blurry szuper. Nagyon tetszett, amikor először láttam. De tudom, hogy még dolgoznak majd rajta, ezért nem is szeretném addig megnézni, amíg Quan úgy nem érzi, hogy kész.

Milyen jövőt jósolsz a darabodnak – persze ez összetett, hiszen nem csak rajtad múlik – de mi az non plusz ultra álom, hova jusson el?
Próbálom felhasználni európai és ázsiai kapcsolataimat színházakkal, fesztiválokkal, ahol dolgoztam vagy előadtam, remélve, hogy minél többször játszhatják majd külföldön is. Persze, mivel alkotóként nem ismernek, nehezebb a helyzet, de ha igazán tetszik az embereknek, talán nem olyan lényeges, hogy ez az első munkám.