Interjú Dömölky Dániellel

Interjú a Társulat fotósával, Dömölky Dániellel!
daniel_domolky_w

Mikor kezdtél el fotózással foglalkozni?

A hivatalos válasz az, hogy már 12 éve fotózom. Valójában tizenvalahány éves koromban lenyúltam apám Pentaxát, és azzal elkezdtem fotózni. Utána ez hamar átcsapott abba, hogy nem csak virágokat meg az utcán szembejövő érdekességeket fotóztam, hanem összespannoltam az akkor még friss Subscribe zenekarral, és elkezdtem koncertfotókat készíteni.

Szakmai palettád nagyon színes: foglalkozol többek között színházzal, tánccal, koncertfotózással, divatfotózással, építészeti fotográfiával. Hogy alakult ki ez a széles érdeklődési kör?
domolky_daniel_riporthoz_02
A Subscribe-os kezdés ellenére mindig is nagyon szerettem embereket fotózni, számomra közel állókat, szép lányokat… Egy ideig azt hittem, hogy divatfotós leszek. Épp ezért az első komolyabb munkáim nem is a Subscribe-hoz kötődnek, hanem Ágoston Stefi TiCCi nevű márkájához. De a divatfotó valahogy mindig egy sarokkal arrébb volt és közben egyre több koncertfotós munkám lett, és így szépen rakosgatódott egymásra, mindaddig, amíg diploma után szembesültem azzal, hogy nem lettem építész. Akkor kezdtem el a Katonában dolgozni és épületfotóval foglalkozni.

A Katonával való együttműködés hogyan kezdődött?
domolky_daniel_riporthoz_01
Lefotóztam az A38-on Máté Gábor Mi ez a hang? (Dzsessztetés) című előadását, megmutattam neki a fotókat, és elhívott A hős és a csokoládékatonára a Katonába. Onnantól kezdve ott voltam.

Mennyire igényelnek más hozzáállást a különböző területek? Mivel másabb például egy táncelőadást fotózni, mint egy épületet?

A digitális korszak picit összerántotta a dolgokat, de nem lehet azt mondani, hogy technikailag ne lenne különbség. Viszont a körülményekben sok különbség van. Például egy épület vagy tárgy nem mozog. Bár ha úgy nézzük, a Nap mozog – ha viszonyítom, hogy egy táncost és egy házat milyen gyors expo-idővel fotózok le, kiderül, hogy valójában adott idő alatt sokkal gyorsabb a Nap mozgása. Ráadásul a szeszélyes időjárást is bele kell kalkulálni.
A felvevőpiac és a megrendelői igények is különböznek. Sokkal kevesebb képet kérnek egy házról vagy egy tárgyról, mint egy előadásról, nehezebb is elmondani egy Lear királyt két képben, mint bemutatni egy ezüst fülbevalót, aminek csak az egyik oldala mintás.
Az mindenütt igaz, hogy “a fiam ingyen megcsinálja”, „nekem is van digitális kamerám”, de a kultúrában itthon drasztikusan kevesebb pénz van, mint akár a „bedőlt” építőiparban.
Azért is tudok ennyire sok mindent egyszerre csinálni, mert balanszba hozzák egymást: ami az egyikben kicsit könnyebb, az a másikban nehezebb, egyik terület inspirál a másik létrehozásánál. Jó példa erre a színházfotó, ahol képeimen sokszor elengedhetetlen, hogy a díszlet belekomponálása olyan precíz legyen, mintha egy épületet fotóznék.

Nem sokan foglalkoznak épületfotózással ma Magyarországon. Az építészeti tanulmányaidból eredeztethető ez az érdeklődés?
domolky_daniel_riporthoz_03
Volt osztálytársammal, Lilienberg Sándorral és Csiszér Andrással találtuk ki a Beam nevű formációt, ami az építész és épületfotós munkáinkat takarja. Ebből az lett, hogy mostanra a többiek építészettel foglalkoznak, jómagam pedig épületfotózással. Magyarországon ennek nincs olyan mérhetetlenül nagy kultúrája. A hetvenes-nyolcvanas évek végéig dokumentálták az épületeket hivatalosan, onnantól kezdve csak saját szakállra, a kilencvenes évekre eljutottunk odáig, hogy semmit nem dokumentáltak. A nagy fotós boom óta meg bárki lehet építész-, vagy ami a kedvencem, enteriőrfotós, de furcsa mód ez nem jelenti azt, hogy megfelelően kategorizáltan és archiválva létrejött volna valamilyen gyűjtemény, mondjuk „magyar épületek 2000 után” (akár csak szakmai gyűjteményként).

Melyik az a terület, amivel manapság a legszívesebben foglalkozol? Még mindig a divatfotózás érdekel leginkább?
A divatfotózás mumusként megmaradt, de erről az egészről már nem úgy gondolkodom, mint régen. Nem tartom a csak divatfotós beállítottságot rentábilisnek, se hosszú távon érdekesnek. Az biztos, hogy önmagában egyik terület sem elégítene ki, de az is biztos, hogy nem lehet mindent egyszerre csinálni. Ami nagyon érdekel, az a saját kútfőből jövő képötletek megvalósítása, ami sajnos – vagy szerencsére – pont összevág a nőkkel, és a divatanyagokhoz hasonló témákkal. Ami a területet illeti, nem prekoncepció szerint válogatok, hanem hogy mi jön szembe. Egy gát lefotózása is érdekes tud lenni számomra, meg egy portré elkészítése is. A téma a lényeg, pontosabban, hogy inspirál-e vagy sem.

Portrékészítésnél mennyire nehéz feloldanod valakit?

Mindig azzal jönnek, hogy „nem vagyok fotogén”, „szégyenlős vagyok”, „én még ilyet nem csináltam” – aztán ujjonganak a végén. Nem vagyok az a dicsérős típus. Vannak, akik tényleg úgy fotóznak, ahogy a filmekben látni: “Gyönyörű vagy, szeret a kamera! Annyira szép, amit csinálsz!” Én meg megmondom, hogy mit csináljon, lefotózom, közben néha felemelem a szemöldököm, hogy azt a mindenit, mi született… A végén meglátja és mindannyian örülünk. Mindenképp hasznos volt, hogy agyba-főbe fotóztam ismerőseimet fiatal koromban, mert ez kialakított egyfajta rutint. Megtanultam, hogy anélkül, hogy a modellt terhelném vele, hogyan tudok úgy mozdulni, komponálni, világítani, úgy instruálni, hogy egy percig se érezze azt, hogy valamilyen feladatot kell megoldania, ne érezze megerőltetőnek az egészet. Cserébe pedig elkészítem róla azt a képet, ami jóval több, mint amire ő vágyott.

A véletlennek mennyi a szerepe az egészben?
domolky_daniel_riporthoz_04
A tánc- és színházi fotózás nagyon erős időzítést igényel. A ritmusérzék nagyon fontos. Ha én későn kezdek el gondolkodni azon, hogy mindjárt emelés jön, annak lesz egy tetőpontja, és hogy a tetőponton kapjam el vagy kicsit előtte, az már rossz… Ez inkább zsigeri dolog: elindít egy jó mozdulatot a táncos – lövök. Ráadásul egy-egy képeket lövök, nem használok se sorozatlövést, se nem szoktam egyetlen pillanatra sokszor exponálni egymás után. Normál esetben egy emelésben egyetlen egy jó pillanat van. Ha nem akkor kattintasz, akkor tök mindegy, milyen géppel, milyen beállításokkal fotózol, nem lesz meg.
És akkor jön az, hogy a táncos mennyire jó: mi van, ha nem feszíti át a lábát? Mi van, ha pont kitakar egy olyan részt, ami szép lenne? Milyen a világítás? És így tovább. Annyi tényezőből rakódik össze egyetlen kép, hogy csak na. Ilyen formán a véletlennek nagy szerepe van. De lehet kontrollálni.
Másik oldalról, egy tárgyfotónál mindig arra törekszem, hogy tökéletes legyen, de volt már olyan, hogy olyan csillanás tűnt fel egyszer csak az ékszeren, ami a képet izgalmassá tette. Csak később jöttem rá, mi is volt az ok: két kép készítése közt bekapcsolva hagytam a laptop monitorát, véletlenül.

Mi az oka annak, hogy nem használsz sorozatlövőt?

Több oka is van. Amikor egy futót fotózol egy sporteseményen, és egy ügynökségnek kell leadnod tizenöt perc múlva egyetlen tökéletes képet, akkor jobb esélyed van egy lelőtt sorozat után gyorsan kiválasztani azt, amin pontosan jól áll a lába, mintha megkockáztatnád, hogy egy-egy képet lősz csak és neadjisten rossz ritmusod miatt pont nem kapod el. Ilyen esetben adekvát. De amikor ülsz egy táncelőadáson, aminek – sokak szerint nem, de én úgy gondolom, – a lényegét kell leadnod fotókban, akkor nagyon fontos, hogy azt a pillanatot kapd el, ami a magja az egésznek. Amiről szól az a mozdulat vagy az az előadás. Ezt nem lehet sorozatlövéssel elkapni, mert akkor nem állítasz valamit, hanem azt mondod: „Hát ez is jó, talán ez is, ez is, ez is. Na jó, legyen ez.” Ehelyett én arra törekszem, hogy tudnom kell, hogy melyik pillanat a jó, és ha nincs meg, hát nincs meg, de ha azt elkapom, akkor megvan a lényeg. Arra koncentrálok, hogy összehangolva a mozdulattal a megfelelő pillanatban lőjek. Olyan, mint a gépfegyver kontra mesterlövész puska: mindkettő halálos lehet, de a mesterlövész puska egy ügyes ember kezében sokkal többször talál kevesebb lövésből, mint a sorozatlövő.

Melyik volt az eddigi legemlékezetesebb munkád?
domolky_daniel_riporthoz_06
Leg nincs, de sok szép emlék van. Nemrég a Ledarálnakeltűntemet (r.: Bodó Viktor) levették a műsorról, és három előadáson keresztül ott voltam a backstage-ben. Amikor azt fotózza az ember, hogy a színészek mit csinálnak a színfalak mögött, és hogyan búcsúztatnak egy előadást – az tele van érdekesebbnél érdekesebb pillanatokkal, főleg ha ismered a belső poénokat is, a színészeket, a köztük lévő kapcsolatokat. Nagyon fantasztikus élmény volt.
Érdekes dolog a fotózásban, hogy azokat a képeket, amiket csinálsz, valójában nem is látod. A fotós és a téma között ott van a tükör és a redőny, tehát csak az előtte lévő és az utána lévő pillanatot látja. Ezért a fotós számára minden kép egy valós emléktöredék. Arról a pillanatról én pont lemaradok – az más kérdés, hogy a gép nem.

Milyen ötleteid pihennek most a fiókban?

Jó ötletek… (nevet) Az a gond, hogy mindenki meglőtt már mindent, de babonából nem is szívesen beszélek az ötleteimről.

Hogy érted, hogy ”mindenki meglőtt már mindent”? Nincs új a nap alatt?

Nem lehetetlen, vannak belső megérzések, késztetések, amik időről időre meglehetősen egyedi matériát termelnek, de ha mindenképp újat akarsz kreálni, amit még úgy gondolod, hogy nem csináltak, akkor nyakatekert önfojtogatásba kezdesz (vagy elmész a nagyvilágba olyan helyekre, eseményekre ahol még a madár sem járt). (nevet) Évekig keresheted a pillanatot és nincs kizárva, hogy soha sem jön el. Inkább azzal érdemes foglalkozni, hogy az értékes és jó dolgokat fejleszd tovább, vagy addig mixeld őket, amíg nem ad valami egyedi izgalmasat. És ha saját erőből összerakod, akkor már az sem csökkenthet ezen, ha épp kiderül, hogy valaki már készített olyat vagy hasonlót. Ezért fontos, hogy az ember ne lopjon, másoljon, hanem ha már korábbi kreálmányához nyúl, értelmezze azt, létrehozza újra és így formálja tovább, ezáltal új értékeket teremtsen.

Készítette: Kiss Orsolya