Interjúk Duda Évaval

XpatLoop Interview: Éva Duda
2011.11.09.

1. Where did you grow up?
I was born and grew up in Szeged, which is a nice, mediterranian city on the south. I spent most of my time there, but since my parents are scientists, we always traveled a lot, I lived in Toronto and in New York also for a while.
2. If you could be an expat anywhere in the world, where would you choose?
Now I am interested in Berlin, but I love to stay in London and of course culturally Paris is always a big temptation.
3. What would you miss most if you moved away from Hungary?
I am very close to my friends and family, this always was a very important part of my life, and now since I have my own dance collective, these artists also play an imoortant part of my life, so I dont intend to move for longer term. I also have to mention that I love libing in Budapest, it is an amazing city with all attractive programs and a special central-european flavour in the attitude of every day life.
4. Friends are in Budapest for a weekend – what must they absolutely see and do?
I would recommend them the Rudas Bath wich is very intimate and traditional, with a nice walk on Gellért Hill afterwards. To see an exhibition in Szépművészeti, go to a ruin bar, and definately visit a theater: Budapest Operett Theater for a musical, or if they are interested in contemporary art, then I would take them for a performance in Trafó house. For eating fast in Bors at Kazinczy street, or try any other place in that area.
5. What is your favourite food?
Unfortunately I love pasta, inany kind of italian version, but mostly the ones with pesto, crab and olives. In hungarian cousine the chicken paprikash with dumplings is my favorite.
6. What is your favourite sport / form of exercise?
I like playing squash and love to do yoga. In the summer I usually go surfing, and jet skiing, during the winter I never miss a few days og skiing.
7. What is your favourite place in Hungary?
The Balaton on the north part, around Csopak is just beautiful. For hiking I go in the Mátra.
8. What career other than yours would you love to pursue?
It would be interesting to be a film director, or a zoo manager, or maybe a restaurant owner.
9. What’s a job you would definitely never want?
Being an officer, or a sails management.
10. Where did you spend your last vacation?
In Croatia.
11. Where do you hope to spend your next one?
In Zanzibar.
12. What was your favourite band, film, or hobby as a teen?
I loved The Doors, Nikita the film, and I loved going to concerts and do extreme sports like rafting.
13. Apart of temptation what can’t you resist?
Having fun with friends, cooking good food, and suprise the ones that I love.
14. Red wine or white?
Definately white, or rosé, from Hungarian wine makers.
15. Book or movie?
Nowadays mostly movies.
16. Morning person or night person?
Since my theater works we usually are more lively during the night.
17. Which social issue do you feel most strongly about?
To make better situation in cultural field for young artist.
18. Buda or Pest side?
I like Buda better.
19. Which achievement in your life are you most pleased about?
My own dance company, and for all the big shows I have done in the Open Theather in front of 4000 people in Szeged.
20. What would you say is your personal motto?
Hard work always has its prescious results, we should never be lazy, and believe in our dreams and goals. Among the artistic work which is very important for me, I never want to forget to enjoy life and enjoy other people. Life is so short, that every minute should be well lived.

http://www.xpatloop.com/interview/723

Az az ő teste, nem az én testem
Markó Anita 2012. május 30.

Legalább kétszer ázunk el ebben a májusi szeszélyességben, mire a MU Színházba érünk. Miközben tocsogok végig a pocsolyákon eszembe jutnak A Faun című táncelőadás jelenetei. Erős képek.

A test változása a nedvességben. A víz mint mozgásközeg. A mozdulatok anyagából alkotott világ. Persze nem csak A Faunban. Itt van ugyanis többek között a Lunatika, az overDOSE, a Rumble és most az After. Erről beszélgetünk Duda Évával, a társulat alapítójával, mozgatórugójával és koreográfusával.
Amikor felmerül a neved, úgy definiálnak, mint táncművész és koreográfus. Melyiknek gondolod magad inkább? Egyáltalán el lehet ezt a kettőt választani?
Nem igazán. Nem nagyon ismerek olyan koreográfust, aki korábban ne lett volna táncos, mert ehhez a fizikai és technikai tudástár nélkülözhetetlen. Színész és rendező között nem feltétlenül van ilyen jellegű lineáris kohézió. Mióta a társulatot megalapítottam (Duda Éva Társulat, 2009 – A szerk.), csak akkor megyek színpadra, ha nagyon indokolt. Szívesebben adok lehetőséget az új, fiatal tehetségeknek. Most már tehát inkább tekintem magamat koreográfusnak, az alkotásnak ez az oldala sokkal jobban érdekel.
Mennyiben jelentett új kihívást, hogy megalapítottad a saját társulatodat?
Azelőtt vendégkoreográfusként, szabadúszóként nagyon sokfelé dolgoztam: a Szegedi Kortárs Balettel, aztán rendszeresen a Közép-Európa Táncszínházzal, vagy éppen lementem egy operát csinálni a Szegedi Szabadtérire. Mindig más csapatokkal, új emberekkel találkozhattam: komoly inspirációt jelentett ez a változatos élet. Amikor saját kezdeményezésre készítettük a Lunatika című darabot, pont itt mutattuk be a MU-ban. Nagyon jó csapat állt össze, azt éreztem, hogy megállapodnék velük, kitartanék egy társaság mellett, hogy őket szívesen összetartanám, és hogy nagyobb kihívás most egy társulatot képezni folyamatosan a vándorlás helyett és szakmailag olyan színvonalra emelni őket, ahol most vannak. Pár éven belül ez sikerült is. Nem csak miattam, hanem az egész csapatnak és a körülöttünk levő alkotótársaknak köszönhetően.
Azt mondtad, már a koreografálás alkotói munkája a fontosabb neked. Hogyan működik ez? Hogyan találod ki a témáidat? A Faunban egy összemosott nő és férfi szerepet hozol, az After már családtörténet.
Ez sok összetevős dolog, sok téma érlelődik bennem egyszerre, és amelyik kvázi eléri azt az állapotot, hogy meg akar szólalni, akkor az kibontakozik. A Faun már bennem volt öt évvel ezelőtt is, vagy például dédelgetett álmom a Tavaszi áldozat, de azt tíz éve álmodom, és még mindig nem jött el az ideje. Ez furcsa állapot, mert olyan, mintha festményekről beszélnénk: több dolog van, ami kezd kirajzolódni, de ha még nem érte el azt a fázis, ahol el kell indítani, akkor még nem szabad nekilátni. A tematikák viszont, amik ezzel a társulattal készültek, tényleg eléggé meghatározóak: az OverDose a függés, az emberi kapcsolatok, játszmák ábrázolása. A Faun sokkal inkább a szexualitást, erotikát boncolgatta, a Rumble erősen maszkulin témájú előadás, aztán végül szenzitívebb lett, mint gondoltam. A Lunatika abszolút az ösztönvilág, a tudat alatti világ megjelenése. Az Afternél tudtam, hogy egy családdal akarok foglalkozni, ezen belül is egy férfinak az elméjével, művész szellemiségével, a lelkével, hogy ő hogyan éli meg ezt a családmodellt, hogy egyáltalán képzeli-e ezt az egészet vagy csak nem tudja összerakni az emlékeit. Most éppen az új cirkusz érdekel nagyon, és az, hogy ezt hogyan lehet összehozni a kortárs tánccal. Még formálódik bennem, de ez is nagyon izgalmas topic, remélem össze tudjuk hozni jövőre.
Melyik volt a legmeghatározóbb darabod?
A Lunatika. Állati gyorsan változik a világ, ránézek: egy közel 4 évvel ezelőtti előadás, és még mindig nem érzem porosnak. Tartja magát témájában, mozgásában, technikailag és szemléletét tekintve is. Nem véletlen, hogy az lett az alapkő.
Említetted, hogy volt olyan előadás, ami szenzitívebb lett, mint gondoltad. Mennyire van önálló élete a darabnak, miként alakul a munkafolyamat során?
A fő téma gyakorlatilag a legelejétől fogva adott. Illetve vannak bizonyos képek, amik már nagyon erősen megvannak az elején. Utána bedobom ezeket a közösbe. Egyrészt meg kell termékenyítsem a társulatot, hogy őket is inspirálja a téma, mert a forma, a koreográfia az adott tartalomból születik. Aztán elkezdünk feladatok mentén ötletelni, játszani, improvizálni, dolgozni. Például az After mozgásanyagának nagy része a táncosoké. Nyilván végig koordinálom ezt a folyamatot, de az nem rajtam múlik, hogy adott táncosnál melyik az a legkifejezőbb mozdulat, ami a helyzetből születik. Az az ő teste, nem az én testem. Sokkal igazabb lesz, és hitelesebb lesz, ha az előadóból nyilvánul meg a forma, mert az ő teste és érzelmei fogják indukálni.
Mennyire fontos a saját mozgások mellett a kontextus? A Faunban ott a víz, az Afterben a hamu. Ez a fizikai, materiális háttér mennyire kell, mennyire erősít?
Van olyan darabunk is, amiben nincs semmi, csak csupasz tér. De vannak olyanok, ahol úgy érzem, a téma megkívánja. Persze, csak azért sosem hozunk valami tárgyat az előadásba, hogy díszítsünk, hogy szép színpadkép legyen. Engem önmagában az esztétika egyáltalán nem érdekel. A Faunnak és az Afternek van egy nagyon erős vizuális játéka, elvonatkoztathatatlan ez az anyag ami ott van. Megváltoztatja az atmoszférát, a mozgást, a testet. Az egész közeg másképp viselkedik. Az Afternél érzékeltetni akartam a múltat, hogy korábban valami történt. Ehhez valami égéstermék kellett a színpadra, valami kosz, valami, ami tönkrement, ami valamilyen volt, de már nem olyan. Az egyéb díszletelemek is olyanok, mintha egy szétesett, lelakott világban lennénk. Ez a mocsok, ez az elhasznált világ már adott a darab elején, és a végére sem oldódik fel a helyzet.
Megvolt az After bemutatója, utólag mennyire az jött ki, amit akartál, mennyire volt olyan a fogadtatás, amilyet akartál?
A fogadtatás mindig nagyon más, mint amit vársz. Nem biztos, hogy a nézők úgy reagálnak, ahogy te alkotóként érzed magad. Ezt a próbaidőszakot például nagyon élveztem, annak ellenére, hogy sok akadály volt: lesérült egy táncos, gipszben volt öt hétig; egy másik táncos elszerződött külföldre… De nagyon jól vettük az akadályokat. Szerettem azt is, ahogy dolgoztunk: a többi produkciónkhoz képest, most kis létszámú a csapat, és mindent nagyon jól meg lehet beszélni, intimebb. Most kivételesen elégedett is vagyok a végeredménnyel. A megvalósult darab nagyon közel áll ahhoz, amit én szerettem volna. Mély gondolatokat fogalmaz meg, és többsíkú a történet. De a nézőket megosztja. Azt belátom persze, hogy valószínűleg nehéz megérteni a történetet, mert időben ugrál. Ezt – főleg táncban – nehéz érzékeltetni és emiatt kódolni is.
Kivételesen elégedett vagy? Egyébként nagyon önkritikusan állsz a darabjaidhoz?
Igen, mert premierkor még nincs kész a darab, mivel ahhoz kell a közönség is. Ez ugyanis egy játék, egy kapcsolatteremtés a nézőkkel, amit sokáig csak modellezel a próbateremben, de az nem ugyanaz.  Amikor beül a közönség, akkor teljesen más lénnyé változik az egész, minden energia más lesz és onnantól kezdve még sokat módosul. A hatodik-nyolcadik előadás az, amikor a darab eléri végleges formáját.
Mennyire nehéz megközelíteni a közönséget, illetve helyet találni, ahova vihetitek a darabokat?
Nyilvánvalóan ezzel külön kell foglalkoznunk, menedzsment, marketing, stb, bár mi eléggé el vagyunk kényeztetve. Tavaly öt helyen is játszottunk: a MU Színházban, a Nemzeti Táncszínházban, a Merlinben, a Gödörben, és a Trafóban. Nagyon szeretem ezt a változatosságot, ez a darabok természetéből adódóan kimondottan szerencsés. A csapat szempontjából is jó, hogy különböző közönségnek játszunk. Minél többféle helyzetet tapasztalsz meg ugyanis, annál gazdagabb leszel előadóként. Arra törekszem, hogy azok a táncosok, akikkel dolgozom, ne ijedjenek meg semmilyen szituációban, tudjanak adaptálni, és önjáróak legyenek: minél profibbak és kreatívabbak különféle helyzetekben. Most van egy kis gond persze a befogadó helyekkel, mert nem lehet tudni, hogy a Trafónál ki lesz az igazgató, a Nemzeti Táncszínházban szintén ez a kérdés, a Merlin ideiglenesen bezárt, az új helyszín még nincs kész, a Gödör megszűnt, még nem alakult ki az új forma. Redukálódtak a lehetőségeink, de ez ideiglenes helyzet, ezzel tisztában vagyok, nem kell bepánikolni.
A mostani workshopotoknak is efféle célja van? Új helyzeteket mutatni a táncosoknak?
Fontosnak tartom, hogy a társulatom táncosai másoktól is tanuljanak, ne mindig ugyanazzal a koreográfussal dolgozzanak. Tánctechnikailag is legyen lehetőségük a fejlődésre és inspirálódjanak. Most kitaláltuk azt, hogy ezen a workshopon, amit négy tanár tart, ne csak a társulat tagjai, hanem külsősök is részt vehessenek: más profi táncosok, vagy esetleg kezdőbbek, akik kedvelik a műfajt és csak szeretnének belekóstolni. Egyben ez egy válogatás is, ahol nézegetünk, keressük a fiatal tehetségeket. Fontosnak tartom, hogy átadjuk, amink van, tartsunk kapcsolatot az emberekkel, és nyissuk meg a mi tudásunkat is, ne egy belterjes, zárt világot alkossunk.
Az ilyen programokhoz, a darabokhoz vannak pályázati lehetőségek? Sokat hallani mostanában, hogy a kultúrára alapvetően nincs pénz.
Ahogy minden más magyar független együttesnek, nekünk is a pályázatok jelentik a gazdasági bázisunkat, mert a kortárs tánc nem olyan profitorientált, mint az Experidance. De nem is arra való ez a műfaj, hogy szórakoztasson, hanem hogy innovatív, új kísérletek beépüljenek a kultúrába. Visszatérve: vannak állami pénzek, mi például pont a krízis közepén kaptunk egy komolyabb támogatást, ez a bizalom jele volt. Most viszont elég válságos helyzet van, nem lehet tudni, mi lesz. Még nincs idei pénzünk, még a pályázat sincs kiírva, mert kotlanak rajta a politikusok. Külföldi pályázatokhoz pedig nehéz hozzájutni, mert olyan alaptőke kell, amilyen nekünk nincs. Mi egy kis együttes vagyunk, de három év alatt sokat léptünk előre, ráadásul nagy léptekkel, most pedig pont ott tartunk, ahol tartani lehet. Ennél előrébb nem tudtunk volna jutni, ha sokkal ügyesebbek vagyunk, akkor sem.  Nyilván szeretnék még tovább haladni: erősödni, bővíteni a társulatot, illetve jó lenne, ha anyagilag is nagyobb terünk lenne. De azt gondolom, most pont jól vagyunk így.

http://elteonline.hu/kultura/2012/05/30/az-az-o-teste-nem-az-en-testem/

Belső univerzumunk

A Duda Éva Társulat november 12-13-án a MU Színházban két előadással ünnepli negyedik évfordulóját a Lábán Rudolf-díjas Lunatika című produkciójának. Az elmúlt négy évről, lunatizmusról és hétköznapi alvajárásról a társulatvezető koreográfussal beszélgettünk. INTERJÚ
– Pontosan négy éve mutattátok be a Lunatikát. milyen változásokon ment át a darab, illetve a társulat azóta?
– A legtöbbet játszott előadásunk, itthon és külföldön egyaránt, ettől nyilván volt lehetősége  érni, változni, finomodni. Jelentős változáson ugyan szemmel láthatóan nem ment keresztül, mégis ez teszi a legjobbat egy műnek, ha formálódhat játék közben. Eleinte is nagy volt benne a lendület, most is kemény,  a táncosok számára is kikerülhetetlenül felkavaró helyzetekkel, sötét és néhol agresszív pillanatokkal. Ma is érvényes gondolatokkal, szituációkkal lehet szembesülni. Nekünk belül azért is fontos, mert a mélységben találkozni nagyon meztelen érzés, nincs semmi,  ami eltakarná a lényeged. Ebben pedig bővelkedik a Lunatika. Nem utolsó sorban, pedig a darab bemutatását követően váltunk társulattá, ezért is mérföldkő.
– A darab címadására emlékszel még? Etimológiája szerint a “lunatizmus” és a “galaktiká”-t gyúrtad egybe, de az őrület fogalmát is hordozza. Mi volt ezeknek a témáknak az aktualitása számodra?
– Sokat gyűrtem ezt a címet akkoriban, úgy éreztem, valóban ez a különös, nem létező kifejezés fogalmazza meg azt a belső, tág univerzumot, ami bennünk lakik, akár pokoli, akár éteri. Kerestük az emberi lény gyökeri, zsigeri, ösztönös motivációit és a megtanult, civilizált, tudatos viselkedés közti feszültséget, azt a vékony, meghatározhatatlan határt, hogy mi a cselekvés legmélyebb indíttatása – ezzel foglalkoztunk.
– Hogyan csalogattad elő táncosaidból a tudattalan, ösztönös mozgásokat, amik a darab lényegi mozgatórugói?
– Rengeteg indulatot találunk magunkban, nem olyan nehéz ezeket előhalászni, célzott módon szinte gombnyomásra törnek elő belőlünk a félelmek, a kérdések, a szexuális vágyak, az elfojtások, és ezek a mélyen lappangó érzések értékesen és szemléletesen tudnak belefolyni egy-egy mozdulatba, koreográfiába, a test elkezd szinte magától beszélni. Nyilván nagyfokú nyitottság és felkészültség kell ezek feldolgozására és reprodukálására a szereplők részéről, hiszen roppant személyessé válik minden, ha saját emociókból táplálkozik.
– Mi a mai korban többségében alvajárók volnánk?
– Sokszor megcsináljuk, amit mondanak nekünk, megszokjuk életünk során, hogy megfelelünk minden irányba, vagy csak vetődünk, sodródunk, csapódunk. Erősebb impulzusok is érhetnek, mint például a manipuláció. A külső dolgokon túl pedig az ösztöneink is bizonyos dolgokra késztetnek, keményen diktálnak. A sok hatás, máz, lerakódás és irányítottság mögött hol a szabadság, kik vagyunk egyáltalán és miféle küldetéssel? Számomra lényegi kérdések.
– Mire készültök most, milyen új témák mozgatnak?
– A mostani két előadást azt teszi izgalmassá, hogy az eredeti csapatból néhány ember cserélődött, új szereplők állnak be, akik új energiákkal töltik fel a produkciót. Egyed Bea, akivel már a Virtusban találkozhattak a nézők, és Mészáros Máté, aki évekig Belgiumban dolgozott az Ultima Veznél, most hosszú idő után először lép fel budapesti szinpadon. Máté ráadásul most komponál egy előadást a csapatnak, aminek decemberben lesz a bemutatója. Jót jelent, ha szívesen megy velük a ringbe is.

http://www.fidelio.hu/tanc/interju/belso_univerzumunk

“Szeged nekem mindig nagy kihívás”

Duda Éva amellett, hogy a hazai kortárs táncélet egyik legsikeresebb együttesét vezeti, zenés produkciókat is rendszeresen koreografál. A Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatásra kerülő Elfújta a szél kapcsán még a cirkuszról és a hungarikumról is szó esett. INTERJÚ
– Beszéljünk egy kicsit az elmúlt évadról. A most egyre népszerűbb új cirkusz műfaját ti is kipróbáltátok a Virtus című előadásátokban. Nálad hogy jött a képbe ez a terület?
– Már legalább két éve figyelgettem az új cirkuszi műfajt, és nagyon vonzónk találtam azzal együtt, hogy én elsősorban tánccal foglalkozom. Azt érzem, hogy az új cirkusz a színháznak egy új irányát nyitja meg azáltal, hogy a cirkuszt nem a hagyományos módon fogja föl, hanem invenciózusan nyúl hozzá bizonyos témákhoz. Külföldi útjaim során is számos cirkuszos produkció jött szembe, ami egyre inkább piszkálni kezdte a fantáziám. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában lehetne ezt itthon megvalósítani, aztán a Virtus mint magyar vonatkozású, magyar témájú darab fogalmazódott meg bennem. Némi humorral szerettem volna beszélni arról a kiszolgáltatott helyzetről, ami ma Magyarországon jelen van a politikában és a kultúrpolitikában. Ehhez a témához a cirkusz több szempontból érvényes műfajnak bizonyult, mivel olyan tipikus attribútumokat és jelenségeket is kerestünk, mint például maga a hungarikum, vagy a folklór. Ennek a kérdésnek több síkja lehet, a táncosoknak és nekem pedig egy olyan terület felfedezését nyújtja, ahol még nem jártunk, és ami kihívás.
– Mint alkalmazott koreográfus már sok előadáson vagy túl. Milyen műfajokban dolgoztál korábban?
– A főiskola óta szabadúszóként dolgozom kőszínházakban, ahol főleg zenés produkciókhoz kérnek fel koreográfusnak. Emellett mindig is csináltam önálló produkciókat, ami végül oda vezetett, hogy már 4 éve vezetem a saját társulatomat. A két terület szépen hat egymásra, oda-vissza át lehet emelni dolgokat, tapasztalatokat. Nagyon szeretek így dolgozni, mert művészként igen inspiráló, hogy az egyik nap a darabot elejétől a végéig minden részlettel együtt mi rakjuk össze, és én vagyok a gazdája, a következő nap pedig bemegyek egy nagy intézménybe, ahol ott van egy komplett apparátus, és a kezem alá dolgoznak más kollégák azért, hogy egy nagy volumenű produkció jöhessen létre. Egészen különböző előadásokhoz koreografáltam az elmúlt időszakban: például a Katona József Színházban Ascher Tamás Pinokkióját, a Pesti Színházban Szőcs Artúrral a Hetvenkedő katonát, előtte pedig Eszenyi Enikő rendezésében a Lovakat lelövik, ugye? és a Hegedűs a háztetőn című darabokat. Az Operettszínház és Szegedi Szabadtéri közös produkciói, amelyekre gyakorta felkérést kapok, zömében grandiózus, sok táncost és szereplőt megmozgató, zenés darabok, ezek pedig részemről is más felkészülést igényelnek, mint amikor egy kis létszámú táncelőadáson dolgozom. Nekem ilyenkor mindig az a célom, hogy a rendező elképzeléseit tudjam megvalósítani a saját ötleteimmel kiegészítve, de nagyon fontos, hogy a rendezővel összhangba kerüljek. Ilyenkor a próbaidőszak előtt pár hónap előkészítő munka folyik a kreatív stábbal, ahol lehetőség nyílik elmélyülni a többi alkotóval is a rendező mellett, a díszlet és jelmeztervezővel, valamint a zeneszerzővel is.
– Szeged neked nem ismeretlen hely, már többször hívtak a fesztiválra.
– Szeged nekem mindig nagy kihívás, már csak azért is fontos, mert én is abból a városból származom. 1999 óta folyamatosan dolgozom ott előadásokban, négy operát, egy operettet és számos musicalt készítettem. Nagyon szeretem a Szegedi Szabadtéri színpadát, mert egy igazán speciális tér: nem csak különös arányai és lenyűgöző méretei teszik azzá, hanem számomra szinte rituális és misztikus tér, amihez a közel ötezres nézőtér fantasztikus energiával járul hozzá. A színpad szélessége közel 30 méter, ami olyan monumentális látványt igényel, hogy a mozgás megtervezése valóban nagy kihívás egy koreográfusnak.
– Hogy kezdtél neki az Operettszínház új koreográfiájának?
– Az Elfújta a szélhez már elkészültem az első felvonással, amit a Budapesti Operettszínházban rakunk össze, mert a szegedi bemutató után ősztől itt lesz repertoáron a darab. Szegeden az előadás több táncossal, majd rengeteg statisztával egészül ki, illetve a díszlet is kissé kibővül. Ami különleges, hogy hosszú idő után egy teljesen új táncegyüttest válogattunk össze kifejezetten erre a produkcióra. A próbákat komoly válogatás előzte meg, ahol több mint háromszáz jelentkezőből választottuk ki a tánckart. Ezen kívül természetesen az Operettszínház szólistáival is dolgozunk, de érkezett az alkalomra néhány fiatal vendégművész is. Az Elfújta a szél egy igazi nagy klasszikus mű, amivel kapcsolatban az embereknek nyilván lesznek elvárásaik, illetve van egy előzetes elképzelés a fejükben a film miatt. Gerard Presgurvic zenéjére, aki a Rómeó és Júliát is komponálta, kell a mozgást kitalálnom, és ismerős a stílusa, dallamvilága, ez a franciás könnyűzenébe hajló zenei irány nagyon füllbemászó.
– Mennyiben más zenés színházi művészekkel dolgozni, mint táncosokkal?
– Nagyon muzikális színészekről van szó, tehát nekik ez sokkal könnyebben megy, mint a prózai színészeknek, illetve jobban hozzá is vannak szokva a rendszeres színpadi mozgáshoz. Ez sokszor egy nagyon komoly feladat a számukra, mert énekelni és táncolni egyszerre, sokkal nagyobb odafigyelést és megterhelést jelent fizikailag is. Ezt nemrég személyesen is átélhettem, mert a Vígszínházban a Lovakat lelövikbe kellett beugranom, ahol táncoltam és énekeltem is, és megéreztem, milyen megerőltető is tud lenni a kettő összehangolása. Meg is lepődtem, de felcsigázott.

http://www.fidelio.hu/tanc/interju/duda_eva_szeged_nekem_mindig_nagy_kihivas

Duda Éva: “Hamu borítja a színpadot”

Egy katasztrófát megélt férfi családtörténetét mutatja be a Duda Éva Társulat legújabb, After című előadása. Hamuval beszórt színpad, kizökkent idő, és fiatal táncosok várják az érdeklődőket a MU Színházban péntek, szombat és vasárnap este, valamint május 30-án.
–  Az új bemutatótok címe After, így, gondolom, az idő kérdése fontos szerepet kap az előadásban.
– A cím a múltra utal, azt jelzi, hogy valami történt korábban. Ezt a titkot teljes mértékben nem fedjük fel, de az elmúlt események meghatározzák a szereplők viselkedését és a színpadi történéseket is. A darabban filmszerűen több idősík is váltja egymást, ez elsősorban a főszereplő férfi pszichés állapotait ábrázolja. Nem kronológiai sorrendben halad előre a történet, de vannak nyilvánvaló jelek, amik egyértelművé teszik az idősík ugrásokat.
– A bemutató másik kulcsfogalma az idő kérdése mellett a család. Mottóul egy Hegel-idézetet választottatok: “A polgári társadalomban mindenki önmaga célja.” Miért a család a téma? A koreográfiában az egyéniség és a családi közösség hogyan kerül egymással szembe?
– Izgalmas ez a mikrotársadalom, fontosnak éreztem, hogy ahhoz, hogy egy-egy egyént jobban be lehessen mutatni, a személyiségét vagy aktuális állapotát jobban ki lehessen fejteni, meg kell érteni, honnan jött, kikkel van kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy az egyént egy kis közösségen, a családon belül és kívül lehet jól bemutatni, a kapcsolatrendszerét, konfliktusait így lehet elemezni. Ezen felül az előadás általánosabb kérdésekre is rávilágít a családdal kapcsolatban: Mit jelent ma a család 2012-ben, az európai kultúrkörben? Mennyire fontosak ezek a kötelékek, mennyiben erősítik egymást a családban a szereplők? Mennyire értéktelenedik el ez a fogalom a rengeteg válás következtében, amikor felerősödnek az egyéni érdekek?
– A férfi, az apa figurája a főszereplő, van egy felesége és van két gyerekük, egy fiú és egy lány ­- így épül fel az előadásban az átlagos, európai családmodell. Az mennyiben fontos, hogy egy férfi szemszögéből követhetjük az eseményeket?
– Nagyon fontos, hogy egy férfi a főszereplő. Hiszen a nőiség szimbóluma a befogadás, az oltalmazás, a család összetartása a szerepköre, egy férfinak más viszonya van a családtagjaihoz, ha pedig problémája van, az kihat az egész családjára. Másképp fogalmazva, a női magány az esetek többségében a másokkal való kapcsolatból ered. Ha egy nőt kiszolgáltatottan vagy elveszetten mutatsz meg ­- az egy picit sztereotip módon ­-, mindig a másokhoz való viszony miatt alakul ki. A férfi magánya viszont költői, artisztikus magány tud lenni, a mi főszereplőnk pedig egy művész.
– Egy meghatározhatatlan katasztrófa is fontos dramaturgiai szerepet kap az előadásban. Ez egy rejtélyes esemény, amire leginkább csak a színpadkép és az időhasználat utal.
– Hamu borítja a színpadot, ennek az anyagnak és a további díszletelemeknek, kellékeknek a használata az, ami kifejezi ezt a vészállapotot vagy utolsó pillanatot, amely a világ és az emberi kapcsolataink kiürülését, elértéktelenedését szimbolizálja. Jól funkcionál, és nagyon kifejező.
– Kérdéses, hogy ez a katasztrófa megtörtént-e már, vagy csak a vészjeleit láthatjuk? Ez az After cím tükrében is érdekes lehet.
– Az előadás nyitva hagyja ezt a kérdést, vagy inkább titokként kezeli. Nem lehet tudni biztosan, hogy ez egy belső, lelki katasztrófa, egy személyes esemény, vagy egy külső, mindenkit érintő szerencsétlenség, ha pedig külső katasztrófa, akkor mi okozta. Ebben a néző asszociációs játékára és képzeletére is számítunk, miközben nekünk természetesen van több, nem csak egy konkrét megoldásunk a kérdésre.
– A mozgásformákban hogyan jelenítitek meg a család, az egyén, a férfi nézőpont, a katasztrófa, az idő kérdésköreit?
– A mozgás nálunk úgy születik, hogy mindig az adott szituációból, jelenetből épül fel a koreográfia. Nem tánctechnikai bravúrok sorozata látható, hanem a lényegből indukált forma. Hasonlóan, mint egy prózai színházi előadásban, itt a koreográfia nagyon erősen kapcsolódik a tartalomhoz, ettől születik meg a mozdulat. A kortárs táncban fellelhető mindenféle stílusjeggyel találkozhat majd a néző, de ha valahogyan mégis meg kellene határozni a világát, akkor a fizikai tánc stílusába tagolnám be az előadás mozgásanyagát. Az érintkezések, gesztusok dominálnak, az erő befogadása és visszadobbantása, egyszerű, de kidolgozott jelek és sok partnering elem jellemző a tételekre.
– Új együttműködéseket kerestél ehhez az új bemutatóhoz. Kik táncolnak az előadásban?
– Csuzi Márton a főszereplő, a férfi, ő az egyetlen előadó, akivel már korábban is dolgoztam. Tudtam mit fog tudni a szerepéből felépíteni. A többiek kiválasztása lutri volt, de hagyatkoztam a megérzéseimre, és jól tettem. Csák Beatrixot egy válogatás útján választottam a nő, az anya szerepére. Jó egy társulatban a frissítés, és a darab is megkívánta a fiatal arcokat, főleg a gyerekek szerepkörére. Jenna Jalonen, finn származású táncosnő alakítja a lány gyermek szerepét, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyik vizsgaelőadásán láttam táncolni, ezután kértem fel, hogy csatlakozzon hozzánk, Fülöp Lászlót pedig a fiú szerepére hívtam meg, illik hozzá ez a figura, karakteres egyéniséget hoz.
http://www.fidelio.hu/tanc/interju/duda_eva_csupasz_tanc

http://www.fidelio.hu/tanc/interju/duda_eva_hamu_boritja_a_szinpadot

Duda Éva: “Csupasz tánc”

A Trafó 200% tánc sorozatának utolsó előadása a Duda Éva Társulat Rumble című bemutatója. Az élő énekhangra készült koreográfia a férfi erő agresszivitását és érzékiségét közvetíti. A pénteken és szombaton megtekinthető műről Duda Évát kérdeztük.
– Ha jól értem az előadás középpontjában a férfi természet ellentmondásossága áll. Milyen kérdései lesznek, milyen állításai lehetnek a bemutatónak a férfi lélekkel, férfi erővel kapcsolatban?
– A rivalizálás, mondhatni kakaskodás, a másik leigázásának, legyőzésének vágya, egyben saját “egónk etetése” nem mai jelenség, ősi és bizonyára mélyen kódolt. Lételemünk, szinte ösztönszerű felhajtó erő a bennünk lakozó versenyszellem. Megnyilvánulásai civilizált társadalmakban a sporttól elkezdve a szellemi párbajokon át a hétköznapi emberi játszmákig terjed, felismerhető és egyben teljesen természetes dolog. Kevésbé értelmes közegben háborúkig, értelmetlen vérontásig terjed. Ennyire nem széles spektrumú ugyan az előadás, de ennek egyik szegmensét: kiváltképp a férfiak közti erőviszonyok alakulását, hatalmi harcokat, párviadalokat érinti a darab. Remélem, sikerült egy kis humort is belecsempésznünk.
– A Trafó 200% tánc sorozatának egyetlen magyar bemutatója a Rumble. Hogyan adódott ez a lehetőség?
– A tavalyi Lábán Rudolf-díj elnyerése kapcsán kaptuk a lehetőséget és az anyagi támogatást egy új előadás létrehozására a Trafóban. A díjat tíz főből – kritikusokból és műértőkből – álló illusztris zsűri ítéli oda évente egyszer, nagy eredménynek tekintem és elismerés az egész csapat számára. Számomra és a társulatomnak is első bemutatója lesz ez a Trafóban, és miután a 200% sorozat külföldi előadásai a nemzetközi élvonal nagyjaiként volt jelen, remélem mi is beváltjuk a bizalmat. Másrészről viszont a trafós megjelenésünknek már bőven itt volt az ideje, hiszen igen kevesen csinálnak ma itthon „csupasz” táncot a kortárs szcénában.
– A bemutatóban a táncé lesz a főszerep. Milyen stílusú koreográfiáról van szó?
Nehéz ma megfogalmazni valaminek a pontos műfaját, minden hat mindenre, áthallások és behatások vannak a kortárs színház és a tánc területén is. A Rumble mozgásvilága erőteljesen fizikális, mondhatni drasztikus, olykor kifejezetten agresszív elemeket tartalmaz, sok kontakttal, de éppúgy a lágy és érzéki formanyelv is megjelenik, ahogy a játékosság is. Verbalitás nincs. Valódi élethelyzetekből kiindulva dolgozunk, keresve hozzá a formát, melyben kevésbé az esztétika, mint inkább a valódi érzelmek és indulatok megformálása a lényeg. A testek hordozzák az információt, a mozgás hozza létre a kapcsolatokat és fűzi össze a szálakat.
– Öt férfi táncos és három női előadó szerepel majd a Trafó színpadán. Mi lesz a lányok szerepe, a két nem viszonya az előadásban?
– Meg kell nézni és megállapítani a nézőnek. Többek közt erről is szól az előadás.
– Az előadás címe, a Rumble, dörgő-morajló hanghatást fejez ki. A zene, a látvány hogyan támasztja alá koreográfiát?
– Nyilvánvalóan összhangban kell lenniük, és együttesen alkotják egységessé az előadást, olykor megerősítve, olykor ellenpontozva a koreográfiát. A tér és a jelmezek ez esetben kifejezetten egyszerűek, a fény már jóval hangsúlyosabb szerepet kap, de valójában a táncosok jelenléte, megélése és mozgása dominál. A zenei anyag ismét Kunert Péter szerzőtársammal közösen készült, rendkívül változatos, alapvetően elektronikus hangzásokra épül, néhol ‘zajzene’ helyenként dubstep-, vagy akár hiphop-beütésekkel, van benne minimál techno, de harmonikus lírai tételek is. Számomra új és különleges felállás, hogy két kiváló előadó élőben is megmutatkozik, a Péter által vezetett Sadant nevű zenekar két frontembere, Zeek és Pető Kata énekel az előadásban.
– Élő dialógust ígértek a nézőkkel. Pontosan milyen szerep hárul majd a közönségre? 
– Csupán és teljesen nézői. Lett volna egy rész, amiben közvetlenül kokettáltak volna a táncosok a publikummal, de ezt a részt gyakorlatilag ledobta magáról a darab, felesleges rátétnek éreztem, úgyhogy kihúztam. Ettől függetlenül bízom benne, hogy az efféle beavatásra vevő nézők fognak helyette kapni valami mást, amire nem feltétlenül számítanak.

“Erőteljes függőségi helyzetekben éljük életünket”

A túladagolás és az életben kialakuló különféle függőségi viszonyok, a marionettlét a Duda Éva Társulat Overdose című új bemutatójának témája. Az előadást december 10-én láthatják először az érdeklődők a MU Színházban.

– Új tagokkal egészült ki a Duda Éva Társulat. Kik csatlakoztak? Milyen feltételeket tudsz biztosítani a táncosoknak?
– Szabadúszó, önálló alkotóként működtem eddig, idén alapítottam meg a Duda Éva Társulatot. Azelőtt minden egyes projektemhez külön hívtam össze a táncosokat, ez azt eredményezte, hogy bizonyos emberekkel újra és újra együtt dolgoztunk, mert bevált köztünk a munkakapcsolat. Ugyan minket is erőteljesen érintenek az elvonások, ebben a bizonytalan helyzetben, a VI-os kategória veszélybe kerülése idején mégiscsak léptünk egyet előre: most először a kialakult társulat nevében nyújtottam be a pályázatot, így felvehettem pár háttérembert és a művészek többségének is állandó fizetést biztosítok. Az újonnan szerződtetett táncosok Csuzi Márton és Bordás Emil, akik jelenleg a Budapesti Kortárstánc Főiskola utolsó éves hallgatói és ösztöndíjasok a társulatnál, valamint Gulyás Anna csatlakozott, aki megelőzően a Közép-Európa Táncszínház tagja volt. Mindenki mással folytonos a munkakapcsolat, akivel korábban a Lunatikában és a Faunban már dolgoztam.
– Fontos, hogy karakteresek legyenek a táncosok?
– Nagyon fontos. Nézőként is szeretem, ha meg tudok jegyezni egy-egy arcot, figurát, így a saját csapatomnál is arra törekedtem, hogy a táncosok külön-külön is megjegyezhetőek, intenzív kisugárzású, izgalmas “játékosok” legyenek. Előadói minőségben hasonló szinten vannak, ugyan eltérő technikai bázissal a hátuk mögött, de mindannyiukat szenzitív és erős előadónak tartom.
– Az új bemutatótok címe Overdose, vagyis túladagolás, a pszichológiai, társadalmi, szociológiai és fiziológiai függőségeket vizsgáljátok. Miért ezt a témát választottad? A függőség és túladagolás egymásból következő fogalma hogyan jelenik meg az előadásban?
– Az egyik szempont az a mindennapjainkat jellemző evidencia, hogy rengeteg információval, impulzussal, ingerrel, vizuális hatással, “mediajunk”-kal bombázzák az érzékszerveinket. Manipulálva vagyunk nap mint nap, túl vagyunk adagolva. Hatalmas a választási lehetőség, a termékek, rendszerek, bűvös vallási szemléletek bőséges szemétnyi kínálata jön szembe, ha akarod, ha nem. Ez persze roppant nagy szabadság, a másik oldalon pedig teljes útvesztő, nagyon könnyű beleragadni és rákattanni valamire. Nehéz helyes döntéseket hozni, érzékenynek maradni, rátalálni a lényegre. Vajon hová vezet a “még több kell” életérzés? A másik aspektus konkrétan a függőségeink és fogva tartó szokásaink témája. Drogok, internet- és játékfüggőség, rengeteg dróton tudunk rángani, és ezen kívül ott vannak a kapcsolati, az emberekhez fűződő függéseink is. Ebben a sokoldalú és kusza hálóban nagyon könnyen válhatunk marionett bábúvá a saját életünkben. Klisészerűen hangzik, de a probléma mégis adott, úgy vélem, szinte mindannyian erőteljes függőségi helyzetekben éljük életünket. Mindebből engem elsősorban az érdekel, hogy hogyan tudjuk megteremteni a saját szabadságunkat úgy, hogy ne vesszünk el a nagy szabadságban. Melyek azok a korlátok, amelyeket el lehet fogadni, szükségesek is talán és melyek azok, amelyek már a személyiségünket torzítják? A társulaton belül is mindenkinek van valamilyen nagyon meghatározó tapasztalata ezzel kapcsolatban. Az előadásban nem kell persze reális és naturális helyzetábrázolásokra számítani. Egy nyilvánvaló és praktikus motívumrendszer köré épül a koreográfia, amellyel nem nyers egyértelműséggel, de mindenki által értelmezhetővé válnak a függőségi viszonyok.
– Ez egy szcenikai kifejezőeszköz?
– Igen, szcenikai eszköz, mégis partner, csatorna, híd, kötelék, kapocs, korlát, de nemes egyszerűségében kellék, ami egyben díszlet is, valamint a jelmezben is visszaköszön. Egy nagyon egyszerű elem, jelzésrendszer, ami egyszerűségében kiválóan működik.
– A koreográfia esetleg háttérbe is szorul emellett az eszközhasználat mellett?
– Arra vigyázok, hogy a táncosok maradjanak előtérben és a tartalom. De minden esetben új és új mozgásformákat igyekszünk kikísérletezni az adott témához. A már említett tematika a harcművészetet hívta társul. Sokféle harcművészeti elem ívódik a koreográfiába, támadó és védekező mozgásformát alakítottunk ki, hiszen a függőség egyszerűen fogalmazva vívódás önmagunkkal és harc a külvilággal.
– Az előadás a saját és táncosaid konkrét függőségi eseteit dolgozza fel? A koreográfusok olykor pszichológussal dolgoznak együtt. Ez esetben is így történt?
– Nem dolgoztunk pszichológussal. Egymással osztjuk meg a gondolatainkat. Sok önálló feladatot kapnak a táncosok, kreatívan dolgoznak, sok anyagot ők maguk hoznak létre. Eleinte úgy gondoltam, hogy szegmensekre bontjuk az előadást és a különböző függőségi állapotokat külön-külön mutatjuk be, de aztán láttam, hogy a viszonyok, szituációk közös gyökerét kell megragadnunk. A konkrét történetmesélés elmarad, verbalitás nélküli tiszta tánc, fizikalitás és absztrakció várható. Nem cél, hogy a néző felismerje a kokainistát vagy a vásárlásmániást. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy hol vannak a saját korlátaid, határaid.
– Te jegyzed az előadás díszleteit, Kovács Gerzson Péter a fénytervező és Masa Richárd a jelmeztervező. Rendezéseidnek mindig fontos eleme a látvány. Ez most is így lesz?
– A látvány meghatározóan fontos, hiszen a tánc jórészt vizuális művészet. Most kifejezetten képzőművészeti irányba fordultam, egyes jelenetekben a táncosok elrendezése szoborcsoportot vagy szoborparkot idéz. Úgy gondolom, a táncot érdemes úgy nézni, mint egy festményt vagy fotóalbumot. Sokszor bizonyos képek emblematikussá válnak, meghatároznak egy-egy előadást. Ez esetben, reményeim szerint keleti, japán design beütésű lesz az összhatás, ami szintén a harcművészetekre utal vissza. A koreográfiával párhuzamosan készül az előadás zenéje, szimultán dolgozunk Kunert Péterrel. Progresszív elektronikus zenei világa szinte mindig instrumentális hangzással egészül ki, vagyis sok hangszert is használ. A zene nem élőben fog elhangzani, de a koreográfiával szoros szimbiózisban lélegzik.

http://www.fidelio.hu/tanc/interju/duda_eva_eroteljes_fuggosegi_helyzetekben_eljuk_eletunk

DUDA ÉVA TÁRSULAT: VIRTUS
Pesti Est interjú

Szeptember 12-én és 13-án ismét látható a Trafóban a Duda Éva Társulat legújabb produkciója, a cirkusz, tánc, élő zene ötvözéséből létrejött Virtus című előadás. Duda Éva táncos-koreográfust kérdeztük a rendkívül látványos és különleges darabról.

Korábban is merítettél időnként más művészeti ágakból (például harcművészeti, utcai tánc vagy néptánc elemeket), de hogy jött az alternatív cirkusz és a tánc fúziójának ötlete?
Szerettem volna egy igazán temperamentumos, életigenlést sugárzó előadást, ami kifejezetten feltölti a nézőket, pozitív kicsengése van. A szórakoztatás mindig kényes ügy, mert azt igényesen és szellemesen művelni, igazán nagy feladat. Ez volt a célom, ráadásul egy számunkra teljesen új műfaj integrálásával. Szóval kellően nagy volt a fa és fejsze is.
Téged mi fogott meg az új cirkusz világában?
Már jó ideje szemezek a műfajjal, sok előadást megnézek, én magam imádom az illúziót, a trükköket, a varázslatot, szeretem, ha meg tudnak nevettetni és leesik az állam, mint gyerekként, de unalmas és ócska lesz, ha nem akar a kunsztokon túl mást. Az új cirkusz kerüli a műfaj tradicionálisan vásári jellegét és sokkal közelebb hozza a színházi gondolkodáshoz, ezért egységesebb élményt ad, valamint teret az új és invenciózus helyzeteknek,
Hogyan kerültetek kapcsolatba a Tűzmadarak zsonglőrcsapat tagjaival?
Dolgoztunk tavaly egy nagyszabású szegedi szabadtéris operába, ahol közelebbről is megismerhettem a csapatot és ahogy dolgoznak, ahogy gondolkodnak. Ők kezdeményeztek, én pedig láttam fantáziát a kortárs tánc és a kortárs cirkusz keresztezésében. Éreztük egy közös munka lehetőségét, így hát elkezdtünk barátkozni egymás munkáival és szépen kirajzolódott az új darab, amibe már tudtam, hogy a társulaton felül őket is szeretném.
Az előadás gyakorlatilag a cirkuszi előadások struktúráját követi. Koreográfusként mennyire kellett másként gondolkoznod?
Csak szerkezetileg. De ugyanúgy épül föl, mint egy színházi előadás, hiszen ez az, még akkor is, ha cirkusznak tűnik első látásra, mert a látvánnyal hat a legerősebben. De fontos a tartalom is, a duettek és triók pici történetei mögött a magyarságról és öntudatról megfogalmazott gondolatok is, de sokféle irányba kalauzol az előadás.
Az artisták táncolnak, a táncosok gólyalábakon járnak. Mennyire volt nagy feladat ez az előadás a társulat számára?
Óriási feladat volt és egyáltalán nem veszélytelen kihívás. A táncos teste egy finomra hangolt műszer, teljesen más képzést kap mint egy artista, a levegőben reptetni vagy gólyalábat rakni a lábukra tehát nem épp életbiztosítás. De mindannyian rettenetesen élveztük, és napról napra fejlődött a csapat és lettek egyre bátrabbak az eszközökkel.
Milyen nehézségekkel találtátok szemben magatokat az előadás gyakorlati megvalósítása során?
A kötelek és függönyök függesztése komoly odafigyelést igényel, és a beakasztás magasságától függ az anyag viselkedése, ami megváltoztathatja a koreográfiát is. Evvel számolni kell.
Az előadás zenéje Szirtes Edina Mókus és állandó alkotótársad, Kunert Péter közös munkája. Ilyenkor, mennyire adsz szabad kezet az alkotóknak? Hogyan, melyik fázisban dolgozzátok össze a mozgást és a hangzást?
Először dolgoztam élőzenével, ami hatalmas lendületet adott a produkcióhoz és élvezetet a szereplőknek, nézőknek egyaránt. Pétert és Mókust én hoztam össze, ami rizikós ötlet volt, mert annyira más világban léteznek. Viszont remekül működött, különös kis csapatot alkottak, rácsodálkozva egymás ötleteire, nagyszerűen egészítették ki egymást és munkájukban gyönyörűen kapcsolódik a tradíció, a folk, a jazz, és a friss elektronikus hangzás. Egy időben készült a darab és a hozzá írodott zene, és az utolsó héten is még voltak változások.
Miért pont az lett a darab címe, hogy Virtus?
Egy határozottan magyarokra vonatkozó kép jelenik meg kifejezés hallatán. Benne van a kicsit kivagyi, kicsit nagyképű, kicsit magamutogatós alak, de adott esetben a mesteri fokozat, és vitézit is jelent. Nem utolsó sorban pedig a rítus és a virtuóz szavakat is megidézi.
A sikeres bemutató után, hogy gondolod, lesz folytatása ennek a vonalnak? Mik a terveid?
Egészen biztosan lesz még dolgom cirkusszal, ez nyilvánvaló, de nem hajt a tatár, és még ezt is csiszolgatni kell, hogy elnyerje végleges formáját.

“A festészethez áll a legközelebb”
rés a présen

rés a pésen: Önálló társulatod van már, de alkotói pályád a Közép-Európa Táncszínházhoz kötődik. Milyen állomásai vannak ennek a “viszonynak”?
Duda Éva: Abban a korszakban más társulatok is felkértek, és magam is csináltam önálló projekteket, vándorélet volt szakmailag. De a KET-nek több előadást is készítettem, mondhatni visszajáró lettem, és a mai napig is szoros a viszony, most már a két társulat között is, de az elmúlt két évben már kizárólag a saját társulatomnak komponálok egész estés darabokat.
rap: Mi a legfontosabb az alkotótársak kiválasztásánál?
DÉ: Elsősorban a táncosok személyisége, kisugárzása fog meg. A technikai tudás persze alapvető, de tudjon csapatban dolgozni, elengedhetetlen a teherbírás, a nyitottság és a humor, különben meg lehetne bolondulni ebben a nem mindennapi közegben. Vannak nagy egymásra találások a munkában, így jó érzés magam mellett tudni például a táncosok közt rangidős Bora Gábort és Jónás Zsuzsát, valamint néhány állandó alkotótársat, Kunert Péter zeneszerzőt, Masa Richárdot és a most végzős Opra Szabó Zsófit – akik díszletek és jelmezek terén váltak fontos partnerekké, de említhetem Kovács Gerzson Pétert, aki alkotói munkája mellett egyedülálló világításterveket készít az előadásainkhoz.
rap: Mi az ars poeticád?
DÉ: Valójában semmi bonyolult: hiteles, igaz pillanatokat keresek a színpadon, ahogyan más alkotók is, de nagyon egyszerű dolgok érdekelnek: emberi viszonyok, kicsi igazságok, az érintés szépsége, csodája, olykor rettentő ereje, a testek beszédessége, valamint a nehéz életérzések, amiket esetleg hosszan cipelünk, de nem feltétlenül ismerünk fel, és beleégnek a testbe, ezt mozgásba ölteni, megfogalmazni nagyon izgalmas. Nagy úr az arány, a képek aránya egymáshoz, a színek és a hangulatok egymásutánisága, az érzelmek áramlása, mikor engeded gondolkodni, asszociálni vagy éppen mikor vezeted tudatosan a néző figyelmét. De amikor ösztönből, merészen, szabadon dolgozom, és feszít a téma, akkor szinte kiömlik a darab, csak a formát kell hozzá megtalálni. Olyan, mint egy szép szövet, egy mozgó, szerves élőlény, minden előadásnak van önálló személyisége és története, csak nem mindig adja magát könynyen. Nekem létrehozásban és műélvezetben is a festészethez áll a legközelebb a tánc.
rap: Táncfilmmel is foglalkozol.
DÉ: Lenyűgöz a műfaj, de egyelőre hadilábon állok vele. Kettőt készítettem, mindkettő egy már meglévő előadás adaptációja, kivonata, összegzése volt, az Aréna és a Frida is. De a film egy nagyon másik nyelv, rengeteg összetevővel, iszonyú költségekkel, számomra túl sok hibalehetőséggel. Ez egy másik szakma.
rap: Május 13-tól lesz látható a Rumble című új darabod a Trafóban.
DÉ: Elsősorban a férfiak közti erőviszonyok alakulása és változása foglalkoztatott, a férfiak közti barátság, véd- és dacszövetség, a férfiak érzelmi szemérmessége és erőfitogtatása, a rivalizálás, egymás leigázásáért folytatott kicsinyes vagy vérkomoly hatalmi harcaik, de a humor is szerepet kap az új előadásban, és nem hiányoznak majd a nők sem. Azt hiszem, főleg a fiatal, 20-30-as korosztály fogja elsősorban értékelni, főképp a dinamikája, zenéje és a játékossága miatt.
rap: Van-e élet a táncon kívül?
DÉ: Én nagyon élvezem a civil életemet, és nagyon sokat merítek belőle. Több tucat olyan dolog van, amivel szívesen foglalkoznék mélyrehatóbban is, de egyelőre megvan a fő csapás.

http://magyarnarancs.hu/trafik/res_a_presen_-_a_festeszethez_all_a_legkozelebb_-_duda_eva_koreografus-76114

“Az emberek bizseregtek”
Grünczeisz Kata

Közel tíz éve független alkotó, az Operettszínháztól a Szegedi Kortárs Balettig játszották koreográfiáit, 2009 óta saját társulata van. A múlt héten a MU Színházban bemutatott After apropójából a test őszinteségéről és a Trafó ügyéről is mesélt a Narancsnak.

Magyar Narancs: Hét végén volt az After premierje, rögtön egymás után háromszor. Minden a helyére került?
Duda Éva: A finisben egyik napról a másikra rengeteget változik az előadás, mivel nem lineárisan, hanem mozaikszerűen dolgozom, azaz sokáig csak jeleneteket próbálunk, miközben a mű a sejtszerveződéshez hasonlóan kezd el terjeszkedni. Bizonyos szempontból a premiert sem tekintem kész állapotnak, nekem a darab élő szövet, ami részleteiben folyamatosan változhat, míg a rendszernek a kezdetektől világosnak kell lennie, mert nem az a célom, hogy a nézők rejtvényt fejtsenek. Mindig van egy pont, ahol a darab önálló életre kel, és ha jól figyelsz, akkor megsúgja, hol a sallang. Ha az érzékekre akarsz hatni – márpedig én rájuk akarok -, nem kell belevinni semmit, ami elviszi a figyelmet, bátran ki kell húzni a díszítőelemeket. Ma már lazán vágok ki dolgokat, amikor úgy érzem, nem szolgálják a végeredményt.
MN: Az After egy család életébe nyújt bepillantást a férfi szemszögén keresztül, akiről csak annyit tudunk, hogy valamilyen traumatikus helyzet után tér magához. A Lunatika és a Faun az ösztönöket, az overDOSE a függőséget, a Credo a szerelmet, a Rumble a férfilelket vette górcső alá.
DÉ: Folyamatosan érlelődnek bennem a témák, és amelyik éppen meg akarja mutatni magát, az kijön. Mindig egyéneket vizsgáltam, de most eljutottam oda, hogy a családi rendszer megértése nélkül az abból jövő emberhez sem tudok közelebb jutni. Naponta elhangzik mindenféle fronton, hogy legyél sikeres, és kényszeresen bizonyíts, de arról nem szól a fáma, mi a kitartás, mi a hűség, milyen végigcsinálni valamit, és nem meghátrálni az első akadálynál. Társadalmunk legnagyobb problémája, hogy nem tudunk kommunikálni egymással, hiányzik belőlünk az elfogadás és az együttműködés képessége, mindenki a saját egóját tolja. A test viszont ritkán hazudik, ezért is izgalmas és intim ez a műfaj. A táncosok nagyon taktilis bagázs, nekünk természetes, hogy naponta ölelkezünk, fogdossuk egymást, míg az emberek kínosan óvják az intim szférájukat.
MN: A darab ihletőjeként említed az Afterworld című internetes sorozatot is, amelynek főhőse egyik reggel felkelve az addig megszokott világ helyén csak egy felégett, katasztrófa sújtotta övezetet talál.
DÉ: Az a mértékű pénzelvonás és közöny, ami ma Magyarországon a kultúra területén történik, pusztító hatással van a művészetre, ugyanakkor felhajtóerőt generál. A jelenlegi helyzet észrevehetően inspirálja a művészeket, most lehet provokáló darabokat csinálni, és kérdőjeleket tenni, hogy “hé, gondolkozunk, vagy csak megyünk, mint a birkák?”. Az After már ebből az érzésből született, és bár eleinte nagyon lesújtó előadást akartam csinálni, később rájöttem, hogy ez túlságosan analóg reakció lenne. Nem a devalválódást, hanem az utána következő állapotot, a kiutat is szeretném láttatni. Azt, hogy mindig van tovább.
MN: Összefogásban az erő?
DÉ: A szakmán belül általános a levertség, és néha én is azt érzem, hogy hiába próbálunk zsizsegni, a kutya sem kíváncsi ránk, nem vesznek minket figyelembe. Tavaly újjáalakult a Független Előadó-művészeti Szövetség azzal a céllal, hogy a különböző területek képviselői (elnökség: Csató Kata bábművész, Schilling Árpád színházrendező, Erős Balázs kulturális menedzser,Goda Gábor koreográfus – G. K.) egységesen álljanak ki az érdekeikért. Hetente folynak tanácskozások, mégis nehéz felkelteni a politika figyelmét, miközben a minisztérium pályázati rendszerére irányuló változtatási igények egyre sürgetőbbek. Évek óta tartó folyamatról van szó, amiben a két évvel ezelőtti 34 százalékos zárolás mérföldkő volt, most pedig ott tartunk, hogy még ki sem írták az idei pályázatot, miközben az év fele eltelt. Sok társulat megszűnt, és várhatóan még több meg fog szűnni, a fiatalok pedig az első adandó alkalommal dobbantanak külföldre.
MN: Annak idején magad is sok helyen – Bécsben, Kölnben, New Yorkban, Brüsszelben – megfordultál különböző kurzusokon. Volt olyan város, ahol nehéz volt úgy dönteni, hogy akkor irány haza?
DÉ: New York rettentő csábító volt, és jó dolog elmenni pár hónapra, de nem élnék máshol, szeretem ezt az országot. Ügynek tekintem, hogy itthon kell cselekedni és kinöveszteni valamit, nem pedig a saját utamat építeni a nagyvilágban. Külföldi szerepléseket viszont tervezünk, de hiába vannak kisebb sikereink, az áttörés várat magára, miközben a nyugati táncegyütteseknél bevett szokás, hogy egy premier után először belföldi, majd országokon átívelő turnéba kezdenek. Magyarországon a független csapatok többsége ugyanabban a vákuumban szorong, és mindannyiunknak hiányzik egy olyan központi menedzsment, amely nívós kapcsolati hálója révén a belföldi és a külföldi igényeket egyaránt kielégíti.
MN: Az elmúlt tíz évet tekintve mélypontra értünk, és ez a befogadó helyek számán is látszik.
DÉ: Egy időben gombamód szaporodtak az újabb játszóhelyek, de ez a közelmúltban erőteljesen megcsappant. Már a Millenáris Park sem kap állami támogatást, jóformán kiesett a fellépőhelyek közül, mivel csak olyan előadást tud befogadni, amely kifizeti a magas bérleti díjat. Máshol sem jobb a helyzet: a Merlin ideiglenesen bezárt, a Gödör helyét átvevő Akváriumban még nincs kialakult rendszer, a MU Színház továbbra is az idei támogatását várja, a Nemzeti Táncszínházban pedig fél éven belül igazgatóváltás lesz. Nem is történhetett volna rosszabbkor a Trafó körüli botrány.
MN: Bozsik Yvette pályázatában a Duda Éva Társulat is nevesítve volt mint állandó vendégszereplő.
DÉ: Tudtam, hogy Yvette számít ránk, és támogattuk a pályázatát – amelyben a több helyszínre vonatkozó hálózat kiépítése volt a legszimpatikusabb -, de sajnos rettenetesen elmérgesedett a helyzet, s végül mindenki alulmaradt. Ugyanakkor Szabó Gyurit is értem, mert belerakott tizenöt évet, ami alatt európai szintű arculatot és egyedülálló minőséget épített fel, de tény, hogy csak befelé használta a nemzetközi kapcsolatait. Kár, hogy nem tudták összerakni az erőiket, mert ennek most beláthatatlan következményei lehetnek. Bár a pályázatot a múlt héten kiírták, senki nem tudja, ki kerül a Trafó élére, és milyen koncepció fog érvényesülni a továbbiakban.
MN: Bozsik Yvette részéről zavaró volt a csend. Nem reagált, nem állt ki a nyilvánosság elé, végül pedig lemondott.
DÉ: Örültem volna, ha marad, és megmutatja, hogy vihető, amit eltervezett. Valószínűleg úgy volt vele, hogy idővel elhalkulnak a támadások, későn vette észre, mennyire elfajult a helyzet. Jó lett volna, ha észreveszik, hogy ez az ügy több a személyes hiúságnál és sértettségnél, és ki lehet mondani, hogy “gyere, fogjunk össze”. Egy ilyen helyzet mindkét fél részéről példamutató viselkedés és igazi csoda lett volna, amire azt mondom, ez erő, e mögé be lehet állni. Persze ennél keményebb a világ, és én naiv vagyok.
MN: Azt mondod, úgy szereted befogadni a táncot, mint egy festményt: a teljes képet beengeded a bőrödön keresztül.
DÉ: Az emberek állandóan keresik a narratív szálat, mert történeteken növünk fel, és ragaszkodunk a linearitáshoz, miközben a tánc sokkal absztraktabb műfaj, érzéseket és hangulatokat közvetít. Jó, ha az előadás kérdéseket indukál, ha feszíti a nézőt a darab, mert akkor, még ha nem is tudatosul, megmutatott neked valamit magadból. A Faun után például rengeteg visszajelzést kaptam, hogy mennyire felszabadító volt nézni, utat nyitott az elnyomott erotikának, az emberek bizseregtek.
MN: Az erdei tó közepén lévő szigeten élő faunod egyszerre nő és férfi; az elején fallosz szimbólummal megáldott lény, aztán átmegy mindenevőbe, míg a végén, amikor megérkezik a férfi, nagyon is nő lesz mellette.
DÉ: A Faun táncosaiban tagadhatatlanul benne van a kétneműség, szándékosan mostam el a karaktereket, és a mindennapokban is igaz, hogy nem a nemüket, hanem a természetüket nézem az embereknek, mert így szabadabb a megnyilvánulás, és nyitottabb a befogadás. Arra instruáltam a táncosokat, hogy ne akarjanak nők vagy férfiak lenni, csak testesüljenek meg a vággyal, próbálják meg kiélesíteni az érzékszerveiket, mintha minden testrészük egy nagy érzékszerv lenne, amivel egyszerre látnak, hallanak, ízlelnek és szagolnak. A vizes közeg csak fokozta a természetközeli atmoszférát, de ilyen szempontból az After is tartogat meglepetéseket. Az apokalipszis utáni állapotot a színpadot beterítő hamu szimbolizálja, itt senki nem marad sterilen, sőt. Ahogy múlik az idő, a szereplők egyre mocskosabbak lesznek.
A hazai táncélet progresszív szereplőit bemutató, részben kultúrpolitikai tárgyú interjúsorozatunk következő darabjában Frenák Pál szólal meg.

http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/az-emberek-bizseregtek-80065

“Remélem, hogy valahol a közepén tartok”

A Duda Éva Társulat május 11-én, 12-én és 13-án a MU Színházban mutatja be új darabját, After címmel. A premier előtt Duda Éva koreográfussal, a társulat vezetőjével beszélgettünk.

MU: A darab ismertetője szerint az új darab témája örök: a család, a férfi-nő-gyerek kapcsolat, a család belső dinamikája – mi motiválta a témaválasztást? Mi az, ami a leginkább foglalkoztat a téma kapcsán?
Duda Éva: A család, mint fogalom, mint érték, mint közösség, mint összetartó erő, mint a társadalom alapját képező mikrobázis nagyon sokat és nagyon gyorsan változik az elmúlt száz évet tekintve. A családon belüli kapcsolatok fellazultak, az egyéni érdekek felerősödtek, és kiszolgáltatva maradnak sok esetben a gyerekek, de a felnőttek is. A kitartás, a hűség, az összetartozás, a bizalom már nem sikkes ideák. A személyiségünket pedig alapvetően a közvetlen környezetünk határozza meg és alakítja. Ebben az előadásban egy férfi szemszögén keresztül láttatjuk a világot, a viszonyrendszereit és belső útvesztőit.

MU: Hogyan születik egy előadás, milyen fázisokon esik át, mi a munkamódszered?
Duda Éva: Szituációs helyzetekből indulunk ki, úgy próbálunk, mintha egy prózai előadás készülne, a mozgásformákat a tartalom szüli és a szereplők kreatív munkáján keresztül bontakozik ki. Tételek készülnek nem lineáris sorrendben és a folyamat végén állnak össze mint egy puzzle, vagy tetris. Tehát a munka végső fázisa a legfontosabb. Ez most elég filmes lett.

MU: Ezúttal új táncművészekkel dolgoztál együtt, Csuzi Márton az egyetlen állandó, miért éppen őket választottad?
Duda Éva: Szükségem volt új energiákra, valamint a történethez kerestem a karaktereket és őket választottam hozzá. Mind nagyon fiatalok és nagyon sokrétű kiképzésen vannak túl. Nem csalódtam bennük, és nagy odaadással vettek részt ebben a munkában, én magam pedig nagyon élveztem a kis létszámú intim helyzetet.

MU: A legtöbb előadásban előtérbe kerül valamilyen eszköz, vagy hangsúlyos díszletelem (például az overDOSE-ban botok, a Faunban vizes medence). Melyik születik előbb ilyenkor: a díszlet ötlete, vagy a koreográfia alakulása igényli így? Az Afterben lesz-e ilyen, és ha igen, lehet-e tudni mi az?
Duda Éva: A látvány és a tér, vagyis az előadás világa már a kezdetektől kirajzolódott bennem, ebbe épült bele a koreográfia. Csak olyan eszközt, tárgyat szoktam alkalmazni, aminek funkciója van, jelentéstartalommal bír és szervesen kapcsolódik a műhöz. Az Afterben különösen nagy hangsúllyal szerepel a tér, nélküle nem működne az előadás. Ebben Mindák Gergő alkotótársam rendkívül precíz és szellemes díszlete szerintem nagyon izgalmas.

MU: Az évadot együtt zárjátok a MU Színházzal, mivel lepitek meg a közönséget?
Duda Éva: A mostani három előadás után, még lesz egy After 30-án. Közben egy kéthetes, nemzetközi workshopot tartunk a MU Színház stúdiótermében, aminek zárásaként lesz egy bemutató a résztvevőkkel, valamint a Közép-Európa Táncszínházzal közös improvizációs estünket is az évad végére ütemeztük, közös játékként. De lesz még koncert, zsonglőrök, interakció a közönséggel, remélem sokan leszünk.

MU: Látom, a bemutató egybe esik a születésnapoddal – szoktál számvetést készíteni?
Duda Éva: Nincs összefüggés. Véletlen alakult így, eredetileg egy korábbi időpont volt kitűzve, de nem lettünk volna időben kész.

MU: Magánemberként, művészként mit jelent neked a mostani évforduló?
Duda Éva: Szeretem ezt a kort, higgadtabb vagyok, megfontoltabb, felelősebb. És remélem, hogy valahol a közepén tartok.

http://www.mu.hu/hu/interviews/828/remelem-hogy-valahol-a-kozepen

“Olykor a mozdulatlanság is nagyon beszédes”
Koltai Viktória interjúja 2012. március 20.

A MU Színházban egy év elteltével ismét látható a Duda Éva Társulat Lábán Rudolf-díjas előadása, a Lunatika. Ennek apropóján készült az alábbi – kissé rendhagyó – interjú.

MU: Az utcán közlekedve szoktad figyelni az emberek mozgását? Mire vagy kihegyezve? Mi az, amiből esetleg még ötletek is születhetnek egy későbbi előadásodhoz?
Duda Éva: Rengeteg dolgot lehet meríteni csupán megfigyelésből. Vannak állapotok, amikor kíváncsian és ráérősen szívom be az érkező pillanatokat, de vannak teljesen “kizárós” időszakaim is, főleg akkor, amikor már nagyon benne vagyunk egy sűrű munkafolyamatban. Alapvetően nyitott szemmel járok, sőt vizsgálom a világot. Az ember a jó pillanatokat lefotózza magában és elraktározza, ezek valóban inspirálóak lehetnek. Elsősorban a gesztusok, érintések vagy különös reakciók fognak meg, de olykor a mozdulatlanság is nagyon beszédes. Azért egy teljes előadás létrejötte jóval komplikáltabb, és nem csak megfigyeléseken alapul, de fontos a kémlelés.

MU: Milyen formában jegyzed le egy készülő darab koreográfiáját? Hogyan képzeljük ezt el? Írsz, rajzolsz…?
Duda Éva: Hosszas előzmények után egyszer csak előtör sok-sok ötlet, gondolat, és mindez rajzok, kriksz-krakszok és látványtervek formájában ölt testet egy füzetben. A koreográfia viszont már a teremben készül.

MU: Egy előadás megszületésének melyik fázisát élvezed a legjobban?
Duda Éva: Talán a bemutató előtti két hetet, mert ekkor rengeteget tud változni a dolog pár nap alatt. Ebben az utolsó fázisban elkezd megérni a darab, önálló életre kel, megmutatja végső formáját. Nagyon izgalmas! Felgyorsulnak az események és mindenki felpörög. Jó esetben egy furcsa mágikus erő lengi körbe a készülő művet, szinte eksztatikus állapotba lehet kerülni. Eleve az, hogy a próbatermi hangulatból átkerülünk a valódi színházi térbe, ad egy erős löketet. Ráadásul itt már bejön a képbe a világítás, a díszlet és a jelmez, ami az egész látványvilágot kibontja.

MU: Van-e kedvenc kelléked a táncban?
Duda Éva: Mindig olyan tárgyakkal dolgozunk, amik az adott műhöz szervesen kapcsolódnak. Az egyik előadásban trapézok vannak. A táncosok fekszenek rajta, mintha a levegőben lebegnének. A másikban rudakat használunk több funkcióban: hol támadóeszköz, hol pedig a kapcsolatteremtés eszköze, de a legutolsó jelenetben például “reptetünk” vele egy táncosnőt.
A kellék lehet teljesen hétköznapi, de nagyon artisztikus is, a lényeg, hogy használható és kifejező legyen, ne csupán egy díszítő elem.

MU: Budapesten hol tudnál még elképzelni olyan táncelőadást, amelynek te lennél a koreográfusa?
Duda Éva: Szerencsés vagyok, mert nagyok sok színházban megfordultam már. Ami kimaradt még és bizonyára kihívást jelentene, az a MÜPA és az Opera. Ugyanakkor kedvelem a nem egzakt színházi tereket is. Játszottunk már a korábbi Gödör teraszán is, nem éppen színházi közönségnek, és nagyon jól sült el.

MU: Mikor perdültél utoljára táncra “civilben”, és milyen zene szólt aláfestésként?
Duda Éva: Ritkán engedem el magam annyira, hogy táncolni kezdjek publikus helyeken. Zavarba jövök, többek közt mert mégis csak ezt csináljuk nap mint nap. Legutóbb a Szilvási Gipsy egyik koncertjén roptuk felszabadultan.

MU: Legnagyobb álmod?
Duda Éva: Nincs legnagyobb, csak sok nagy és sok kicsi. Jelenleg egy önálló próbaterem és iroda megteremtése foglalkoztat leginkább. Civilben pedig egyszerűen szeretnék több időt tölteni a barátaimmal.

MU: Mi az a helyszín, ahol nagyon szeretnéd, hogy egyszer eltáncolják valamelyik darabodat?
Duda Éva: Például a Saddlers Wells Theaterben, Londonban.

http://www.mu.hu/hu/interviews/778/olykor-a-mozdulatlansag-is-nagyon

Vissza