Az illúziók világában – Interjú Lionel Hoche koreográfussal

2011 őszén izgalmas együttműködésbe kezdett a Duda Éva Társulat. A francia rendező-koreográfus Lionel Hoche készíti a társulat új bemutatóját, mely egyben az első ilyen jellegű közös munka a fiatal, dinamikusan fejlődő társulat életében.

Lionel Hoche-t a bemutató előtt kérdeztük a készülő produkcióról.

Hogyan kerültél a Duda Éva Társulattal kapcsolatba és milyen a munka velük?

Az előadás produkciós menedzserével pár évvel ezelőtt egy fesztivál alkalmával találkoztam, ő vetette fel először az együttműködés lehetőségét, miután megosztottam vele azon érdeklődésemet, hogy olyan európai országokban dolgozzam, ahol addig még nem jártam, mint például Magyarországon. Mindig is sokat dolgoztam külföldön, és nagyon vágyom arra, hogy továbbra is felfedezhessek új kultúrákat.

A társulattal való munka lehetővé tette számomra, hogy felfedezhessem az itteni táncvilágot, a szokásait, módszereit és identitását. Számomra pedig kihívás megtalálni a módját annak, hogy meggyőzzem az embereket, hogy csatlakozzanak egy vállalkozáshoz, valamint a saját kutatásom specifikusságaihoz. Vajon hogyan tudok elég rövid idő alatt egy teljesen új csapatot összerakni, rávezetni őket, hogy más módszerrel dolgozzanak és más rátermettséget és minőséget fedezzenek fel… Izgalmas, ugyanakkor rendkívül nagy felelősség hasonló gondolkodású „idegeneket” fogadni és koreografálni. Ma már mondhatom azt, hogy ez elkezdődött és építő jellegű kapcsolattá növi ki magát, bár mindig nagy erőfeszítés fenntartani és a végleges formába önteni ezt az őszinte kezdeményezést.

Saját munkamódszered szerint dolgozol vagy mindig a résztvevők és az adott körülmények határozzák meg a munka menetét?

Az én módszerem (bár gyűlölöm ezt a fogalmat) úgy néz ki, hogy először valamiféle absztrakt táncanyagot adok az embereknek, amit „megrághatnak” és megemészthetnek, olyan anyagot, amit majd a munkafolyamat során különböző módon használunk: egy közös talajt, amihez mindig visszatérhetünk. Aztán sokféleképpen megváltoztatom, hozzátéve több szabályt, megszorítást, stb., rétegesen dolgozom és torzítok. Használok improvizációt, kontaktot, manipulációt (fizikait vagy képzeletbelit), kontaminációt és kiegészítőket is, azzal a céllal, hogy hatást gyakoroljak a táncra, megpróbálom rendkívül életszerűvé és táplálóvá tenni az egyén „képzeletbelijét”. Előbb dolgozom az emberrel, mint a táncossal. Használom a specifikus képességeiket. Megpróbálok új ajtókat és lehetőségeket feltárni előttük, és biztosítani, hogy a mozdulat kivitelezésének nehézségei által valami nagyon különleges és friss szülessen. Arra is kísérletet teszek, hogy megszabadítsam a táncosokat saját korlátaiktól, szokásaiktól, a biztonságos személyes rutinoktól vagy az oktatás által beléjük rögzült viselkedés mintáktól, valamint megkérdőjeleztetem a technikájukat, hogy képesek legyenek egyensúlyozni azt valami sokkal természetesebb, ösztönösebb és személyes dologgal.

Miről fog szólni a RetourAuNoir? Milyen kérdéseket vagy állításokat vet fel az új előadás?

Ezen projekt minden eleme egy táncmű ötlete felé tendál, ami mégis teljes mértékben egy, a „fantasztikum” zsánere által ihletett színházi alkotássá épül. Színpadi tárgyakat használok az illúziók világának megteremtéséhez, ahol az idő és tér vagy elasztikus, vagy töredezett. Olyan különböző korok képeit és szimbólumait használom, amelyek a keleti kultúrákban közösek, aztán továbbviszem és keverem őket a kortárs művészet témáival és a modern kultúrával.

RetourAuNoir a „fantasztikum” zsánerének olyan összetevőivel játszik, mint például összetett és töredezett idők, párhuzamos terek vagy dimenziók. Megkérdőjelezi a linearitás, a kronológia iránti szükségletünket, még az érzéket is, szabadabb látásmódot biztosítva. Elmozdulások, szakadások, időkörök, és mint a filmekben: közeli felvételek, „nagy ábrák”, előre vetítések és flashbackek, gyorsított vagy lassított felvétel…A mozi a technika és esztétika nagyszerű példája, közel áll ahhoz, ahogy én színre viszem a munkámat. A „fantasztikus” műfaj Isten halálával született meg a felvilágosodás évszázadában – és még most is felkelti a figyelmet olyan mesterek által, mint például David Lynch és mások… – valamint választ jelentett a naiv és emberi szükségletünkre (vagy könyörgésünkre), hogy valami, a valóságon túlmutatót érezzünk. Nem a Színház az egyetlen megmaradt hely a túlracionalizált és túlmagyarázott világunkban, ahol megidézhetjük és megtapasztalhatjuk a misztériumot, ahol csillapíthatjuk a valóság elnyomása iránti szükségletünket, érezzük vagy megéljük a „más” mód, látvány vagy idő izgalmát és élvezetét, valamint elfogadjuk azt, hogy kényeztessük magunkat az élet és halál árnyasan költői és rejtélyes dimenziójában.